Az 1799 és 1815 közötti időszakot a napóleoni háborúk koraként jegyzi a történelem, mivel ekkor a francia seregek Bonaparte Napóleon vezetése alatt uralmuk alá vonták Európa nagy részét. A kontinensen ebben a korban egymást követték a háborúk, miközben addig soha nem látott véres csatákra került sor. A Napóleon ellen küzdő országok sorában ott találjuk a Habsburg Birodalmat, amelynek Magyarország is részét képezte. Így Napóleon háborúi városunkra is hatással voltak.
A napóleoni háborúk a kezdetektől súlyos terheket róttak Szabadkára. 1799-ben hatvannégy, 1800 augusztusában pedig újabb hatvanöt újoncot adott a birodalomnak. A császáriak azonban Itáliában nagy veszteségeket szenvedtek el Napóleontól, Franciaország akkori első konzuljától. Ezért I. Ferenc magyar király nemesi felkelést hirdetett az országban. A harcokban a császári seregek közül a gyalogság szenvedett el legnagyobb veszteségeket. Ezért 1800. szeptember 8-án Szabadkára az a rendelet érkezett, hogy gyalogosokat állítson ki. A városnak egy százhatvan fős századot kellett felállítania. A szabadkaiak azonban nem lelkesedtek a háborúért.
„Hogy a kívánt századot felállítsák, különféle ígéretekkel édesgették a népet; a parasztoknak 10 frt fölpénzt adtak, örökös felszabadulást ígértek a robot alól és későbbre katonamentességet, ha most önként e századba beállnak; a tiszteknek 2 havi fizetést és 2 lovat ígértek és hogy visszatérésök után kiváló gondban fognak részesülni. De jóllehet a templomban szószékről is hirdették és a népet lelkesíteni iparkodtak: mégsem igen ajánlkoztak, s nem akadtak még tiszteknek valók sem. A tanács tehát más módhoz volt kénytelen folyamodni: bizonyos számú házakat egy-egy csoportba véve megparancsolta, hogy mindegyik ily csoport 1-1 katonát adjon, különben a tanács vesz egyet közülük.” – írja a toborzásról Iványi István Szabadka szabad királyi város története című munkájában.
A századot végül október 21-én állították fel Szucsics Miksa parancsnoksága alatt. A nemesi felkelők azonban nem sok dicsőséget hoztak Szabadkának.
„[...] dec. 10-én érkeztek a Bács vármegyei csapatokkal együtt Sopronyba, ahol a király is meglátogatta a táborukat és dicsérettel halmozta el, egyszersmind Bécsnek védelmére Ausztriába rendelte őket. De már itt roszul viselték magukat a vármegyei insurgensek [nemesi felkelők latin elnevezése]. A határon, a Lajtha mellett t. i. felmondták az engedelmet, fellázadtak és egyenes úton visszafelé szöktek. E lázadásban 58 városi insurgensünk is résztvett, de már dec. 27-én a nádor-huszárok utolérték és befogták. A vármegyeiekből 493 súlyosan sebesítetett meg, a városikból kettő súlyos, 6 könnyű sebet kapott, 50-nek pedig semmi baja nem esett. Bács vármegye ezen országos megszégyenítésének híre arra kérte a királyt, feledje ezen gyalázatot és büntetésül fogadja a vétkeseket örökös katonáknak. A főizgatók katonai törvény szerint elítéltettek 300 legény között 4-5-ször vesszőt futni.” – olvashatjuk Iványi István monográfiájában.
Közben I. Ferenc a sorozatos vereségek hatására 1801. február 9-én kénytelen volt elfogadni a lunéville-i békét, majd április 15-én a nemesi felkelőket hazabocsájtotta. Szabadka saját felkelőinek egy részét díjtalanul polgáraivá fogadta, másik részüket pedig több napi zsoldban részesítette.
