Amikor megszülettek a kisebbik gyerekeink, összenéztünk a barátnőmmel, hogy, te jó ég, ezt hogy fogjuk túlélni. Nem nagyon aludtak a fiúk, így mi sem. Nehezen, vánszorogva múltak a napok, egyre fáradtabbak, kimerültebbek, kialvatlanabbak voltunk. Nem csak mi, hanem mindkét család. Akkor úgy éreztük, örökjegyünk van ebbe a buliba.
Az eleje tényleg nagyon nehéz volt, aztán egyszer arra eszméltünk, már egy (két-, három-) évesek a fiúk. Még most is előjönnek az akkori érzések, amint eszembe jutnak a kezdeti nemalvások, fogzások, de már nem olyan intenzitással.
Volt néhány mélypont, amikor teljesen kilátástalannak láttam a helyzetem, amikor úgy véltem, kevés vagyok én ehhez (illetve kevesek vagyunk), és olyan is, amikor felelőtlenségnek éreztem ilyen béna anyaként két gyereket vállalni. Ez utóbbin mostanában, mióta egy kamasz nevel bennünket, is el szoktam gondolkodni.
Hiába tűnt minden egyes nap végtelennek, egyszer csak a kicsi tortájára is egy szép, zöld ötös került. Öt év! Hihetetlen. Öt esztendő... az idő hogy lejár! Cserebogár, sárga cserebogár.*
Van egy tizenkét éves nagylányunk és egy ötéves nagyfiunk. Hihetetlen. Másrészt meg olyan természetes. Egyik este, már a mese után, azt mondta Pepe:
– Anya, a mi családunkban én vagyok a legkisebb, a Dóriéknál meg a Dóri.
Folyton meglep a tudásával. Mindent megfigyel, átgondol, ellenőriz, és időnként kinyilatkoztat. Mint akkor este is. Érdekes lenne tudni, hogyan működik egy ilyen kis buksi. Nem is tudom, mióta, de egy jó ideje szívesen mesél az élményeiről. Mit látott, merre járt, milyen rajzit nézett. Meg kell mondjam, sokkal szebben, érthetőbben magyaráz, mint Sára vagy én. Valamelyik nap elmagyarázta az apjának, ha Sára hörcsögét és az ő hörcsögét egy ketrecbe tennénk, akkor lennének kishörik, mert Sáráé fiú, az övé pedig lány.
Tegnap reggel meg elmagyarázta, milyen házikót szeretne a fára. Faházat kér, fel a fa ágai közé, ablakkal, tetővel, és a földtől a házig létra kell, hogy fel tudjon menni a házba. Az lesz az ő külön birodalma.
Nagy kedvence a kerékpározás. Tavaly elővettük Sára régi bringáját, fél óra alatt megtanulta pótkerék nélkül hajtani. Csak, mivel még picit nagy volt neki a kétkerekű, és nem tudott fel-, illetve leszállni róla, rászereltük a pótkereket. Elgurult a boltba, a mamához. Miután látta, a szomszéd kislány pótkerék nélkül teker, levetette a pótkereket, de azóta nem biciklizik. Valamiért fél, hát nem erőltetjük. Majd. Hogy mégse maradjunk rekreációs eszköz nélkül, beszereztünk egy kerékpáros tandemet – nem a kétüléses biciklire gondolok, hanem egy utánfutószerűségre, amely tulajdonképpen nem más, mint egy első kerék nélküli kerékpár, amelyet a másik bicikli vontat. Pepe rettenetesen várta, hogy kipróbálhassa az új járművet. És nem is csalódott benne. Már jó néhány kört tettünk a faluban, a határban, a szomszéd faluba is legurultunk. A lelkesedés töretlen, előttünk a nyár, még akár meghozhatja az önálló kerekezéshez is a kedvet, merszet.
Minden reggel külön harcot vívunk. Én sietnék dolgozni, ő meg húzza az időt. Egyrészt azért, hogy ne menjek, másrészt azért, mert a név kötelez: Sára és a zembör után már meg sem lepődök egy szőrözős családtagon. Eddig még azzal tetézte a mindennapi bosszúságok sorát, hogy nem volt hajlandó egyedül öltözni. Úgy tett, mint aki nem is tud. Érdekes módon, este levetkőzni meg igen. A harcot még nem nyertem meg, de a csatát igen, volt már rá (egy egész) példa, hogy teljesen egyedül felöltözött a legényke. Sajnos, ez nem vált szokásává, de már nem berzenkedik annyit, ha kirakom elé a motyóját (persze egyesével, és irányba állítva).
A szőrözés néha előnyére válik, képes órákig molyolni a kis építőkockákkal. Ahhoz képest, hogy építkezősnek (kőművesnek) készül, még egyetlen házat sem épített, járművet viszont annál többet. Markolót, hókotrót, autót, traktort, rengetegféle variációban. Félti, óvja a kész járművét, viszi az ágya alá, ott vigyázzák aztán éjjel az álmát, reggel velük kezdi a napot. Amikor megunja, épít egy újabbat, szebbet, jobbat. Legutóbb egy traktort gyártott, ezúttal képes utasítást követve. Minimális segítséggel sikerült megépítenie a farakodós traktort. Külön dobozt szerzett neki, nehogy elvesszen valamelyik alkatrésze, mert ez a járgány legalább egy éve a kívánságlista élén állt, és azóta is minden éjjel ez a zöld jármű őrzi Pepe álmát.
Meg én. Éjjelente, amikor felébred, nincs mese, oda kell feküdnöm mellé. Ennyi évnyi álomőrzés után (Sára tizenkét éves, pontosan ennyi ideje kezdtem az éjjeli nemalvást) már cseppet sem furcsa, hogy a reggel Pepe mellett ér, inkább az szokatlan, ha a saját ágyamban ébredek. Bár nem bánnám, nagyon gyorsan hozzá tudnék szokni. Remélem, nem csalóka a fény az alagút végén.
*Petőfi Sándor után szabadon
