„Mindig nehezemre esik, ha a zenéről kell beszélni, írni. Legjobb, ha a zene saját anyanyelvén szól fehéren vagy feketén, mindegy, csak hasson: emberre, állatra, növényre, de úgy, hogy ezért párjával, a csenddel ne kelljen civódnia. Mikor jön az ihlet, ezt nem tudom, mint ahogy az alvás pillanatát sem észlelem.”
(Király Ernő, 1995)
Ebben a rövid nyilatkozatban, vallomásnak is nevezhetnénk, benne van Király Ernő élet- és művészetfelfogásának lényege. A bennünket körülvevő világ harmóniájának egyensúlya iránti elkötelezettség. És az a meggyőződés, hogy a zenének hatnia kell a hallgatókra. Akkor van értelme egy műnek, ha nem maradunk iránta közömbösek. Ilyen tudatos célkitűzéssel alkotott kezdettől fogva. Nem arra törekedett, hogy a hagyományos zenei szép jegyében alkosson, hanem hogy őszinte hitvallással kövesse azt a belső parancsot, amely a szókimondó igazságot helyezi előtérbe. Erős jellem és jókora bátorság kellett ahhoz, hogy ezt a célkitűzését valóra váltsa.
De már a hagyományos stílusban alkotott műveiben is, amelyeket szép számmal alkott pályafutása során, főleg annak első szakaszában, benne rejlenek művészetének ismérvei. Már akkor sem utánozni kívánt példaképeket, hanem saját gondolatait osztotta meg hallgatóival. A maga módján alkalmazta a hagyományok és a modern zenei ifejezésmódok kombinálását.
Fáradhatatlan munkás volt, talán Kodály egyik nyilatkozatának szellemében, miszerint Kodály kétkezi munkásként tette mindazt, amit kellett a magyar zene érvényesítése érdekében. Király is sok szempontból volt a vajdasági magyar zene egyik leglelkesebb szószólója. Népzenei gyűjtései, elméleti munkái, tanulmányai ma is a vajdasági és jugoszláviai népzenei irodalom fontos mérföldköveinek számítanak.
Életrajzi jegyzeteiben szívesen emlékezett vissza gyermekkori zenei élményeire. Az édesanya varrógépének kattogása, a közeli kaszárnyában felhanzó trombitaszó, a nyájukat legelőre terelő pásztorok parancsszavai, a kolompok harangjátéka, az állatok vonulásának zaja felejthetetlen élménye maradt élete végéig. Ez a varázslatos hangzásvilág is minden bizonnyal hozzájárult a későbbi zenei gondolkodásmódjának kialakulásához, ahhoz, hogy műveiben a hangokkal egyenrangúan szólaljon meg a bennünket körülvevő világ zaja, és ott legyenek emberi hang, a beszéd, az énekbeszéd megannyi megnyilvánulási formái. A művészetének állandóan fejlődő vonalán eljutott a huszadik század második felében művelt szinte minden stílus ismérveihez: az elektronikus zenéhez, a kötetlen aleatorikához, a kísérleti és avantgárd zenéhez, a grafikai partitúrákhoz. De mindig a saját egyéniségéhez mérte ezeket a zenei irányzatokat, mindig hű maradt önmagához. Ezért vált zenéje eredetivé, felismerhetővé. Ennek a fejlődési vonalnak folytatása új hangzásvilágot követelt és szinte természetszerűen vezetett új hangzási térségek felkutatása felé. Ennek eredménye a sírkövön megörökített két hangszer, a citrafon és a tablofon megépítése, amelyeken hatásos módon ötvözte a népzenei hagyományokat a modern idők technikai vímányaival.
Régi igazság, hogy egy életmű értékeit a múló idő határozza meg. Király Ernő művészi és népzenekutatói munkásságáról megelégedéssel mondhatjuk el most is, amikor sírkövének avatásakor hajtunk fejet előtte, hogy munkássága nem merült feledésbe. Születésének századik évfordulóján újra megszólaltak szerzeményei, megemlékezett róla a vajdasági média, és az Újvidéki Művészeti Akadémia szervezésében tudományos tanácskozást tartanak róla. Aminek pedig a legjobban örülhetünk, hagyatékával egyre több fiatal művész és muzikológus foglalkozik.
A múló idő neki adott igazat.
* Pándi Oszkár megemlékezése Király Ernő sírkőavatása alkalmából. Újvidék, Városi temető, június 1.
