2024. március 29., péntek

Lánysirató, vonatzajban

Soha nem szeretett gyerekek emlékére...

Szirénázó mentőn érkező doktor cibálta ki a világra, anyjának mutogatta, széles mosollyal.

Lány lett, visítós egészséggel, hatalmas, barna szemén látom, boldog élet várhat rá – emelte magasra, miközben a vályogház falának repedésein beszökött a szél, a tört lábú konyhaszekrényt bámulta a szüléstől megfáradt asszony. És káromkodott: kellett a fenének ez a kölök, magukat se hívtam, szomszéd ordibált ide telefonon orvost, hogy fojtotta volna meg a szó.

Nézzen mán körül, hát nem lássa, egy ólban lakunk, az uram minden este cefrétől bűzlik, napszámos munkájáért alig fizetnek. Vén vagyok, maholnap negyvenéves, minek ide lány, barna szemekkel. Doktor úr, inkább a nyakára kössön csomót a köldökzsinórral, mint itten emelgeti! – nyüszített az asszony, keserű nyál csorgott le az állán.

Minek születtem? – kérdezte a lány is, copfos hajjal, gerendákkal megtámogatott iskolában, és azt hitte, meséskönyvvel ajándékozták meg, amikor hetedik tanév végén kitűnő lett a bizonyítványa. Szindbád, írta: Krúdy Gyula, borító hátulján a falu bezárt könyvtárának pecsétje. Belelapozott, letenni órákig nem tudta. Nagyvárosról álmodott, díszkövezett sétálóutcán felállított, kovácsoltvas padról, amire rákuporodhat. Tekintetével ölelné körbe a gimnazistákat – tervezgette, orrával szippantaná a kopogós tűsarkú cipőben siető nők parfümös illatát.

Nagy leszek hamarosan, a kamraajtóra karcolt vonal már százötven centit mutat. Keskeny derékkal, hosszú combbal, szélben lobogó hajjal futom körbe a Földet, a fiúk virágot küldenek majd, a lányok irigylik tőlem a csókokat – magyarázta szeplőfoltos tükörnek.

És esténként csak ritkán sírt elalvás előtt.

Arcára az apja puszit soha nem nyomott. Nadrágszíjjal verte inkább reggel, verte, ha rájuk zuhant az este, verte, amikor szakadó eső szorította be a szobába, és tudta, aznap már nem tolhatja székét kocsma asztala mellé.

Nem akartam, ördög bújt belém, higgy nekem! – motyogta, és szemérmesen elfordult, meg ne lássa, hogyan mossa véresre vert kamasz testét lánya a konyha közepén billegő lavórban.

Méghogy gimnáziumba? Az érettségiddel mégis mit kezdenél? Tavasszal végzel, nyolc osztály éppen elég – hördült rá később, vörös, disznófejével. A lánya úgy látta, mintha a szája szélén moslék is csorogna. Csak halkan könyörgött – Ne már! –, amikor az apja keze pofonra lendült.

Ágyba menekült, könyvét a sötétben takaró alatt rejtegetve, ujjai begyével próbálta megfejteni, mit is írt Krúdy úr bizonyos Szindbádról, aki libbenő szoknyák táncát leste, és prémkucsmát húzott fejére, amikor szánon vitorlázott a Tátra hólepte útjain. De leginkább az tetszett a lánynak, amikor Krúdy úr vasútállomásokról írt, restaurantban ebédjükre váró vendégekről, mélyen meghajló pincérekről, peronon pocakját kidüllesztő állomásfőnökről, aki büszkén simított pödrött a bajszán, ha pontosan érkezett a pesti gyors, szélről, ami besodorta a váróterembe a pöfögve-zúgva-lihegve induló mozdonyok füstjét. Vagy azt már nem is Krúdy írta? Hanem bizonyos Hrabal nevű cseh író, akinek könyvén a könyvtáros – ez tetszeni fog! – nyomta a kezébe?

Imádom a vonatokat, még ha szigorúan ellenőrzik is őket... – súgta bele éjszaka a párnájába, élvezte lehelete melegét, amikor az anyja konyhában hörgött, cigivel szétmart tüdejét siratta, az apja ágy lábát rugdosta, lánya fejét kérdéssel hasogatta.

És a pálinkát hova dugtad?

Nem válaszolt. Résnyire nyitott ajtón szökött ki inkább, töltés mentén kóborolt, leste a lassan döcögő vonatokat, a mozdonyvezetők integetésre küldött válaszait, és a széles mosolyt, hunyorgós kacsintást eltette legszebb emlékei közé. Majd hajnalban kiszaladt a faluból. Búcsúzóul útszélén talált követ vágott házuk ablakának üvegébe. Válltáskájában Krúdy úr Szindbádja lapult, arcát szégyen karmolta, mert elemelt öt darab ezrest a konyhaszekrény legfelső polcára dugott befőttes üvegből.

Országúton talált barátot, kamionsofőr fülkéjében melegedett.

Most meg egy kis boldogságot, ajándékba a sofőr bácsinak, mert ingyen fuvar nincs, gyorsan tanuld a leckét, te lány – hallotta a parancsot, hátába volán nyomott mély barázdákat, arcába bagóbűzt lehelt a nadrágját csak térdéig letoló, lihegő férfi.

Budapesten tíz albérletben tanulta, pisszenni soha, megtűrt lakó csak halkan és gyorsan fürödjék. Piacon vágták szemébe: csak nem éppen ide jönnél, épp egy gyerekmunkás miatt fizessek büntetést? Éjjel kocsma konyhájában mosta ki koszolt szennyesét. Kukából kiemelt magazinból olvasta: Tahitire nyaralást nyerhet, de legalábbis ingyen dobozos kólát. Boltban tanulta, pénze csak negyedkilónyi kenyérre elég. Sétálóutcán kikerülték, egyetemi klubban, hova éjszakánként menekült, elfordultak tőle a fiúk. Sörtől undorodva rohant a vécé fertőtlenítős szagába.

Anyja kérdésére – Mégis merre élsz, te lány? – utcai telefonfülkéből Tabánról, Óbudáról hazudott, ahol az öregurak kezeit csókolommal köszönnek neki, s deres hajuk meglibben a szélben, mikor tisztelettel megemelik kalapjukat. És Keleti pályaudvarról mesélt, annyi sínről, amennyit, anyus, te soha nem láttál, és mindről indul vonat külföldre. Meglásd, hamarosan ott ülök az egyiken, Párizsig meg sem állok.

Diszkóban befogadták, dühöngő zeneszóban tablettával megkínálták.

Figyelj, lány, óvatosan, ez nem C-vitamin. Csak ásványvizet ihatsz rá – magyarázta egy kövér fiú, aki vaskos ujjaival egy pillanat alatt megtalálta a rést a két combja között.

Vasútállomásra menekült, padjáról elrángatták, piros Lada hátsó ülésére lökték. Egy tanyán eladták, iratait kezéből kitépték, lábára reggel neccharisnyát húztak, mire delet kongatott a közeli falu templomában a harang, új mesterségére kitanították.

A szaxi három, a szexi ötezer. Popószex, külön tarifa. Rajtad múlik, ha bevállalod. Ne bőgj, nálad is marad a pénzből, a minimálbérnél biztosan több – markolták kicsi mellét röhögve ketten is, de undort csak az egyikük arcán vett észre.

Út mellé fuvarozták, út mellett megerőszakolták.

Nehogy azt mondd, neked nem esett jól! – lihegte arcába a pálinka szagát, földjéről hazafelé tartó, borostás traktoros, aki egy ezrest dobott mellé a sárba. Apró tócsa szélén billegett a pénz, a vízben meg elfért a sliccét gombolgató férfi krákogva köpött nyála is.

Nem sírt, nem is mozdult. Szindbádra várt. Csilingelő csengővel feldíszített, lovak húzta szánra, egy kinyújtott karra, puha bőrkesztyűbe bújtatott kézre, mézédesen csöppentett szóra: hölgyem, tessék felszállni, már röppennek is a paripák kiskegyeddel, elérhetjük a délutáni gyorsot.

De csak a fagy érkezett, talaj menti, vékony jégbőrt varrt a vízre.

Reggelre a lány negyvenhárom kilós teste vasúti töltésen hűlt ki. Fejét, ami a gázolás után, a helyszínelők szerint, éppen tíz méterre gurult el, fekete nejlon zsákba rakták. Rendőr kezét gumikesztyű szorította, miközben arra gondolt, mitől borulhat el annyira az agy, hogy egy ember hideg sínre fektesse a nyakát, és azt hallgassa, hogyan erősödik a közeledő vonat kattogós zaja.

Sapkáját levette, dühösen legyintett, kezét a gyomrára nyomta, bámészkodók között csak nem hányhat egy törzsőrmester?!

Kurva volt, csóró, olcsó kurva. Láttam az út mellett. Mit sirassak rajta? – vonta meg a vállát egy vasutas.

A lány testéről a sárt le nem törölték, lábáról a cipőt még csak el sem lopták, személyi igazolványát sehol nem találták. Csak egy könyvet, vászontáska mélyén, bizonyos Krúdy Gyula írta, címe: Szindbád.

Értéke? – hümmögött a rendőr, miközben maszatos orrát kézfejével törölgette.

Elhasználódott – írta végül a jegyzőkönyvbe. És dühösen káromkodott, mert későn vette észre: sírnak a felhők, és egy hatalmas esőcsepptől szétfolyt Szindbád neve a hivatalos iraton.