Rúzsfolt

Rajzolt hősök

Csík Mónika

2019. június 8., 07:29

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Lakatos István, neves magyarországi irodalmár, aki kitűnő képregényrajzoló is egyben, és saját könyveit ő maga illusztrálja, több alkalommal is elismerően nyilatkozott különböző médiumok hasábjain és a közösségi oldalakon a Szerbiában tapasztalható képregénykultúráról. Mivel néhány kötete megjelent szerb fordításban, és vendégként részt vett a tavalyi Belgrádi Nemzetközi Könyvvásáron, melynek keretében iskolákba is ellátogatott rendhagyó író-olvasó találkozókra, gyakorlatilag „első kézből” tapasztalhatta meg, hogy a képregényműfaj országunkban széles rajongói bázissal rendelkezik, és nemcsak a könyvvásár felnőtt olvasóközönsége, hanem a kisiskolások is csillogó szemmel fogadták a fiatal alkotót, fotózkodtak vele, aláírást kértek tőle, egyszóval sztárként kezelték. Feltételezése szerint e lelkes fogadtatás jórészt annak köszönhető, hogy itt szinte minden trafikban lehet képregényt vásárolni, akár a napilapokat, és ez élő, folyamatos kapcsolatot jelent a kiadványok és az olvasók között.

A fejlett képregénykultúrának persze csak egy tényezője a hozzáférhetőség, hiszen hasztalan sorakoznának az újságosbódék vagy a jobban ellátott könyvesboltok polcain a különböző képregények, ha nem lenne vásárlóközönségük. Annak meglétéhez azonban elsősorban igény szükségeltetik, ami nem alakul ki csak úgy „magától”. Mondhatnánk úgy is: képregényolvasóvá kell „neveledni”. Gyerekkoromra visszagondolva természetes volt, hogy a gyereklapok, gyerekrovatok rendszeresen közöltek képregényeket, és bélyegek, jelvények, üveggolyók meg öntapadós képecskék mellett sokan gyűjtöttek képregényeket is. Az egykori „Nagy Jugoszláviában” a hatvanas évektől kezdve népszerűségnek örvendtek e kiadványok, így ki-ki már kisgyerekként választhatott magának kedvenc képregényhősöket, akiknek kalandjait számról számra figyelemmel kísérhette.

A több tízezer példányos kiadványonkénti forgalom azóta már a múlté, de egyes sorozatok még most is rendszeresen megjelennek, és nyilvánvalóan megvan az olvasó- illetve vásárlókörük, hiszen többször is összefutni a trafikok előtt izgatott vásárlókkal, akik a legújabb kiadványok megjelenéséről érdeklődnek, illetőleg a bolhapiacok antikváriusainak standjainál is mindig akad valaki, aki a salátává olvasott régi képregények közt válogat, egy-egy hiányzó számra alkudozva. A Nišville jazzfesztivál idején Nišben a sétálóutcán egész kis piaca alakul ki a régi jazz-bakelitek mellett a képregényeknek is, az árusok szinte aranyáron kínálják ilyenkor a ritkaságokat, így a fesztivállátogató már nyilvánvalóan meg sem lepődik azon, hogy a várban helyet kapott első európai jazzmúzeumnak van külön képregényterme is, ahol a plakátok sorában például a vagány Dylan Dog vet átható pillantást a látogatókra.

A népszerű képregényfigurák közt kiemelkedő helye van Alan Fordnak, a jól fésült, szőke magánnyomozónak, akinek kalandjait Olaszország mellett az ex-yu-területeken olvasták legtöbben. A sötét garbót viselő hőssel néhány évvel ezelőtt találkoztam legutóbb, mégpedig az Adria-partján, ahol is feltűnt, hogy a strandolók közül sokan Alan Ford-képregényt olvasnak. Magyarázat is akadt hamarosan a jelenségre, kiderült ugyanis, hogy a trafikosok visszajáró helyett a zsebkönyv méretű képregény egy-egy számát kínálták fel (ötven centért vesztegették egyébként normál árban), és sokan döntöttek a fél euró helyett a képregény mellett. Jómagam is így jutottam a sorozat akkori legújabb számához, és kedvtelve elevenítettem fel a virágboltban székelő rejtélyes nyomozóiroda tagjaival, azaz a TNT csapattal kapcsolatos emlékeimet. A Max Bunker (valódi nevén Luciano Secchi) által írt, és Magnus (Roberto Raviola) által rajzolt, 1969 óta megjelenő képregény sajátos csavarjai, őrült figurái ismételten elszórakoztattak, s a cinikus humorral fűszerezett társadalombírálatot, amely e kiadványok sajátja, frissnek és aktuálisnak találtam. Talán éppen ez a színvonalas képregények egyik alapvető ismérve: az aktualitás, hogy képesek oly módon „mesélni”, ábrázolni, közvetíteni, hogy a mindenkori olvasó találhasson hozzájuk kapaszkodót. Alan, a virágbolti nyomozóiroda örökifjú hőse, a fentebb említett kollégájához, Dylan Doghoz hasonlóan, olyasféle férfiideál megtestesítője, amelyen – hiába múlott el az első Alan Ford-képregényszám megjelenése óta ötven év –, nem fog az idő. Márpedig a fél évszázad elrepült, el bizony, s a szőke Alan, a botcsinálta nyomozó, a közelmúltban töltötte be az ötödik X-et. Egyes szerbiai lapok cikkekkel, képregénymelléklettel emlékeztek meg e jeles alkalomról, s jelen sorok írója is előkereste az ominózus, tengerparton beszerzett kiadványt, ami a Sayonara címet viseli. E köszönést akkor használják a japánok, ha tudják, hogy akitől elbúcsúznak, azt valószínűleg soha nem fogják viszont látni, tehát családtagnak, barátnak nem illik mondani. Alan Fordtól se ildomos így elköszönni, hát azzal tettem vissza a képregényt a polcra, hogy: „Legalább még egy ötvenest, Alan!”

 

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége