Szabadka művészetbarátai, képzőművészei számos kiállításon és állandó tárlaton gyönyörködhetnek neves művészek alkotásaiban, hála a város muzeális intézményeinek. Vannak persze, akik több kulturális, ezen belül pedig több képzőművészeti eseményt is el tudnának képzelni. Voltak azonban olyan időszakok is, amikor egyáltalán nem voltak kiállítások a városban. Ez volt a helyzet százhúsz évvel ezelőtt, pont egy művészettörténetileg fontos és izgalmas korban.
A magyar képzőművészet, különösen pedig a festészet a XIX. század második felében, a dualizmus korában indult látványos fejlődésnek. Ezt az időszakot olyan kimagasló művészek fémjelzik, mint Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar. A századforduló szabadkai művészetkedvelői pedig epedve várták, hogy egy kiállításon csodálhassák meg a kor nagy művészeinek alkotásait.
A Bácskai Hírlap 1899. május 7-én adott hírt arról, hogy a városban képzőművészeti kiállítást kezdtek el szervezni, miután Szegeden és Aradon már sor került egy ilyen eseményre. A kezdeményezés élére egy másik szabadkai lap, a Bácskai Újság állt. A lap Batthyány utcai szerkesztőségében előkészítő bizottságot hoztak létre és felhívták a város műértő polgárait, hogy segítsék munkájukat. A Bácskai Hírlap azonban rámutatott arra, hogy a kezdeményezés nem vehető komolyan, hiszen a város tekintélyes polgárait tömörítő Nemzeti Kaszinó elnöke és igazgatói mit sem tudtak az előkészítő bizottságról. Holott ez az intézmény lett volna hivatott egy ilyen fontos kulturális eseményt megszervezni.
Május 11-én a Bácskai Hírlap komoly kezdeményezést mutatott be olvasóinak. A Budapesti Napló szerkesztősége összefogott a kor kiváló magyar művészeivel, és a vidéki városokban szervezett kiállításokat. A fővárosi lap a kor legnagyobbjainak alkotásait tudta elvinni a vidéki polgároknak, Munkácsy, Benczúr, Stróbl Alajos, Bruck Miksa, Márk Lajos vagy éppen Telcs Ede műveit. A szabadkai napilap szerint azonban valaki nem volt rajta ezen az impozáns listán.
„Egy név hiányzik a szép névsorból és ezt azért említjük fel, mert bácskai és igazán szerettük volna az ő műveit is látni a bácskai nagyobb városokban. Eisenhut Ferencz nevét nem látjuk a B. N. szövetségesei között, aki – büszkén mondhatjuk – legnagyobb nevű festőink között is első helyen áll” – mutatott rá a Bácskai Hírlap.
A szabadkaiak azonban hiába várták, hogy láthassák Eisenhut és más híres képzőművészek alkotásait. Több mint egy évvel később, 1900. október 28-án is még azon kesergett a Bácskai Hírlap, hogy Szabadkán, az ország harmadik legnagyobb városában, nincs kiállítás, miközben Nagyvárad az Országos Képzőművészeti Társulat segítségével „műtárlatot rendezett, a melyen a jelesebb hazai festők és szobrászok majdnem valamennyien képviselve vannak”. Sőt a szomszédos Szegeden „állandó otthont épített a művészet számára”, miközben „Szabadkán nemhogy állandó otthona nincs a képzőművészetnek, nemcsak hogy tárlatot még eddig nem rendeztek, de még csak lépéseket sem tettek az iránt, hogy Szabadkán is rendezzenek művészeink tárlatot”. Nem csoda, hogy november 1-jén egy olvasói levélben igen lesújtó vélemény fogalmazódott meg a város kulturális életéről.
„[…] Szabadka város túlnyomó része azért jár kocsmába, mert – a színházat kivéve – ebben a városban nincs más szórakozó hely. Már pedig a napi munkában elfáradt léleknek szórakozásra, üdülésre van szüksége. Ha az ember ezt a szükségletet ki nem elégítheti, annak káros hatása azonnal mutatkozik. A lélek eltompul, érzéketlen lesz minden szép és nemes iránt, a külvilág dolgai nem érdeklik – legföljebb a sensatios botrányhistóriák” – írta a névtelenségbe burkolózó levélíró.
