2024. április 25., csütörtök
Tollrajzok

Ábrázol(hat)atlan

Bicskei Zoltán rajzai kapcsán

Gesztenyehéj, radír, tűhegy, húrpengésre feszülő eres, inas kezek, finoman cizellált ceruzaportrék, fekete-fehér holdfény-arcok, éj-fekete zene.

A derengés állandóságát az alkony és virradat holtpontján találjuk meg. Talán ezzel az egy mondattal lehetne jellemezni a zenei illusztrációként ható rajzokat: a jazzhez idomult különös szerelmet.

Az ősi zene ihlette rajzok a legjobb művészeinket jellemzik.

Csontváry, aki valószínűleg sosem találkozhatott a jazz-zene csodálatos élményével, csupán a szelek zenéjét hallgatta a boszniai hegyek ormán vagy a Baalbeket övező sivatagban: a cédrus suhogásával volt képes megérinteni a lelkünket.

Kondor belső ütemes gépzenére és lehetetlenül szép, maga alkotta hangszereinek vonóhangjára festette a tragikus és delíriumos angyaltabló-képeit, melyekkel még manapság, öt évtizeddel a halála után is a szférák zenéjét sugározza nekünk.

Szalai Genezise és szálkás biblikus rajzai ma is súlyos kőzuhatagként hatnak ránk, a mélybe nyúló ősi föld kérges gyomrának moraját idézik.

Dobó Tihamér nagyívű rajzai, Ördögfeje és ökörnyálas tusrajza a némuló egekbe szállnak.

Maurits vonagló vonalfonatai a szívdobbanások rettenet-ütemeit idézik, s a lüktető imamalmait pörgetik szakadatlan.

B. Z. a legnemesebb jazz muzsikájával ébred, és fűszerezett csonthéjízű álmait rajzolgatja. Átszellemült, transzba esett ébenfa arcokat és valahonnan ismerős fintoros, vonagló, táncba merevített zenészfigurákat. Az álmok havában érlelődött, rejtett ősi jelképiségben kiteljesedik igényessége, a vakító fehérségű merített papíron megülepedve, szénfekete vonalait, vonalbolyhait nagy erőkkel bontogatja.

A tus-tollban feloldódó papírba vésett vonal-sorják, a töredezett, pattogó húrnyalábok egyszerű, makacs szikárságukban a végtelenbe nyúlnak. Ide, a rajzpapír síkjára nem kell más, csak a legnemesebb zene. Ide hiába ültetnénk látványbonyolító színeket. Kényszeresen bonyolult témákat nem tűrne el magán a hófehérség. A harsányság idegen. A hagyománytörő zsánerekkel, tájfragmentumokkal, színezett lufifelhőkkel teletömött zsákos ötletekkel különben sem lehet megfogalmazni a hangjegyek között megülő csendet. Ezek a rajzok egyszerűsítő erővonalaikkal haikut idéznek: így hát egyszerűségükben igényesek. Itt, a zene kíséretében (kísértésében) csak feloldódnunk vagy összeomlanunk lehet. A tökéletesség felé ívelő vonalak sodrása elegendő lehet a végtelenített pillanat megörökítéséhez. 

Kulcsrajz kell az örökkévalósághoz. A vetített szenvedély egymást zargató, ütemesen pörgő fázis-képkockái közül ki kell választani a térbe vesző feszített pillanatokat. El kell tűrni, hogy a zenei áthallások csontig hatoljanak. B. Z. szenvedélyes jazzmuzsikusai az átszellemültség katartikus pillanatában örökíttetnek meg. A nagy öreg néger zenészek lemeztelenített ikonképei fájdalmasan őszinte gyűrt arcok. Dormán László Chat Bakerről készített fotográfiáin az elnémuló trombitás ráncaival egyenrangúak.

Szabados és Dresch, a magyar jazz őrangyalai, az örökölt szent népzenét szolgálják.

Mezei Szilárd lecsupaszított zenei kompozíciói fényesre csiszolják temetetlen halottaink arcát. Nála a Tisza bűvöletét és Erdély ölelését egyaránt megérezni, így Plugor Sándornak (P. S.) a végsőkig lecsupaszított korpuszait is megidézi. És egyáltalán, a szerelmetes/fájdalmas múltunkat.

B. Z. rajzaiban a ceruza lágy tónusárnyalatainak, a szénnek és a tusfeketének egyaránt recsegő-ropogó nyomvonal szerepe van. Mindnek tökéletesnek kell lennie: ők felelősek az egészséges érzületeinkért. Az örök kalandorok otthontalanságát kifejező ködbe vesző táj: a Járás. Az ébredés, az éber állapot és az ismételten álomba zuhanás pillanatában felvillanó képek homogén dagerrotípiái komoly élménykisülések. Azonban nem egyforma hőfokon olvasztják meg az emberi lelket. A lélekzene ingere: mindenhol lenni, és sehol sem lenni. Belső tájaink füzérén, a lélek szakadozott hálóin minduntalan belénk mar a zene. A szélpapír nyesedékein belénk ivódik a harmónia.

Pusztán az irányítatlan elemi erők segítségével a zenei összhatás nem lenne teljes: a hibátlan, tökéletes zenei áthallások nélkül akármelyik briliáns művész kudarcot vallana. A puszta próbálkozások, képi széljegyzetelések közepesen hangsúlytalanok, miként a tudattalan peremvidékére sodródott ismeretlen állagú hordalék. A vizuális mellékterméket nem nevezhetjük sem szomatikus esztétikának, sem mentális tájképnek. Csak a vegytiszta zene ég bele az öntudatlan elmébe kitörölhetetlenül. (Olykor szénporrá, olykor fekete szuroknyalábbá váltan…)

A jazz hatására készült rajzokon megtelepedett fekete foltok, vágások, fröccsenések nem feltépett sebek, csupán elnyelő foltok. A rajzi megszentülések nyomában járunk, miközben a zenében feloldódó titánok kíséretében vonulunk. Kísértetiesen nyugodt vidékeken át fantáziahömpölygésben, nyersen idilli állapotok közepette. Hullámzó dombok és sík vidékek torpannak meg az elérhetetlennek tűnő, távoli szemhatár előtt. Mintha az örökké porló szén nyomaiból keletkezett sarjú mindenütt szamárkórót és tejködöt teremne. Delejfüggönyt. És ez örömteliséget okoz bennünk. A kietlenség esztétikáját látjuk: de legalább otthon vagyunk.

Az állandósult nyugalom zenéje Bicskei Zoltán értelmezése szerint képi valósággá tömörödik. Itt és most valósnak tűnik a gondolat: békebeli e világ, akadályokat nem hengerít a szellem és az alkotói vágy szabad akaratának kiteljesedése elé. Az ábrázol(hat)atlan tájak szelleme eggyé válik lelkünk belső, borongós vidékeivel.
Lehet-e a rajzművészet oka: a jazz? Avagy csupán a következménye?