Technikai érdekességek

sk

2019. június 3., 22:36

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Mi a Legó titka?

A legtöbb gyermek számára nem kérdéses, hogy a világ egyik legjobb játéka a legó. De mitől olyan különlegesek az egymásba illeszthető kockák? 1932-ben egy Ole Kirk Kristiansen nevű asztalos céget alapított Lego néven, amely a dán Leg Godt, azaz jól játszani szavak összevonásából született. 1949-ig csak fajátékokat készített, majd gondolt egy merészet, és műanyagból kezdett egymásba illeszthető darabokból álló készleteket gyártani. A kezdeti mérsékelt siker után 1958-ban áttervezte a szisztémát, megalkotva a ma is ismert, könnyen összekapcsolható kockákat, az ideális alapanyagot azonban nem találta meg. Akkoriban már több, hasonló elvű építőjáték létezett, de mindben közös volt, hogy elemeik vagy annyira összeragadtak, hogy alig lehetett őket szétszedni, vagy nem fogták meg egymást elég erősen, így könnyen szétesett az építmény. Kristiansen is évekig küzdött ezzel a problémával, számtalan műanyaggal kísérletezett, míg 1963-ra végül megtalálta az ABS-t (akrilnitril-butadién-sztirol), amely ideálisnak bizonyult a feladatra. A kellőképp rugalmas, jól színezhető, időtálló anyag alkalmazása hamar meghozta a sikert, a legó a többi hasonló játékhoz képest sokkal jobb játszási élményt biztosított a gyerekeknek. A sikeres játékot azóta sokan lemásolták és másolják ma is, de legtöbbjük ABS helyett egy jóval olcsóbb anyagból, polikarbonátból készítette el a kockákat. A polikarbonát sokkal jobban tapad saját anyagához, így a másolt, hamisított alkatrészek sokkal nehezebben szedhetők szét. A titok így nemcsak az ötletben, hanem magában az anyagban is rejlik.

Ki találta fel a láncfűrészt?

Eredetileg orvosi eszköznek szánták, aztán Andreas Stihl továbbfejlesztett változata forradalmasította a favágást, ma pedig akár betont átvágó láncfűrészt is vásárolhatunk. Az 1780-as évek végén két skót orvosnak támadt az az ötlete, hogy egy láncos vágószerszám segítségével az addigiaknál kevesebb járulékos károkozással lehetne csontokat fűrészelni. Találmányukat elsősorban beteg csontdarabok kimetszésére és az akkoriban a komplikált szüléseknél sokszor alkalmazott medencetágításos eljárás során tervezték használni. Az 1800-as évek közepére a kézzel hajtott láncfűrész általánosan elterjedt orvosi szerszám lett. Az iparban elsőként helyhez kötött fűrészgépként jelentek meg az apró fogakkal felszerelt, körben futó lánccal működő eszközök. Az első hordozható láncfűrészt 1925-ben készítette a német Festo nevű cég, de egy évvel később már Andreas Stihl német mérnök szabadalmaztatta a gyakorlatban is jól használható elektromos láncfűrészt. Gépe 63 kilogrammot nyomott, és két ember kellett az üzemeltetéséhez. 1929-ben megépítette az első benzinmotoros láncfűrészt is, és néhány évvel később már Amerikába és Oroszországba is exportálta újszerű termékeit. Az első egy személy által is használható láncfűrészre 1950-ig kellett várni, ugyanis csak ekkorra volt képes az ipar nagyobb teherbírású, de könynyebb anyagok előállítására. A 20. század második felében a láncfűrész teljesen kiszorította a hagyományos kézifűrészeket az erdőgazdálkodásból, és a professzionális szerszámok mellett az 1980-as években megjelentek az otthoni használatra szánt olcsóbb, kisebb tömegű eszközök. Ma már nem csak fa vágására használnak láncfűrészt. Speciális változataival, gyémántbetétes élekkel felszerelt láncokkal és hűtőfolyadék alkalmazásával betont, természetes kőzeteket, téglafalat egyaránt lehet vele vágni.

Miért lettek motoros bukósisakok?

A motoros bukósisakok eredete Arábiai Lawrence néven  közismert Thomas Edward Lawrence 1935-ben bekövetkezett haláláig vezethető vissza. T. E Lawrence angol katona, régész és kalandor életét számos könyv és film örökítette meg. A háború utáni katonaéveiben a motorozás vált a hobbijává, nyaktörő sebességgel száguldva többször bejárta Angliát. A végzetes balesetét is így szenvedte, amikor szintén őrületes tempóval hajtott, és egy bukkanó miatt csak későn vett észre két kerékpárost. Megpróbálta elkerülni az ütközést, de elveszítette uralmát motorja felett és az út melletti árokba csapódott. Fejsérülése miatt kómába esett, és hat nap múlva meghalt. Az őt kezelő orvosok egyike, Hugh Cairns neurológus Lawrence halála után komoly kutatómunkába kezdett, mivel véleménye szerint nem kellett volna meghalnia a motorosnak fejsérülése miatt. Végeredményben Cairns tanulmányai vezettek a motoros bukósisakok elterjedéséhez mind a katonai mind a civil életben.

Mikor készült az első rendőrségi fotó?

Ma a fotó mellett számos további, azonosításra alkalmas adatot vesznek fel egy rendőrkézre került bűnözőről, az 1800-as években azonban a fénykép alkalmazása is hatalmas áttörést jelentett. Az 1800-as évek közepéig egy bűnöző körözési felhívása egy jobb-rosszabb rajzból vagy egy remélhetőleg pontos szöveges leírásból állt, ami sok esetben engedett egérutat a menekülő számára. A fényképezés feltalálása után néhány évvel azonban már rendőrségi célra is használni kezdték az új technológiát. Úgy tudjuk, hogy először 1843-ban vagy 1844-ben, Belgiumban készítettek fotókat bűnözőkről, 1848-tól pedig már a brit rendőrség is rendszeresen fotózta az elfogottakat. Az 1870-es évek Amerikájában már nem voltak ritkák a fényképes körözési felhívások, és elkezdtek kiépülni a bűnözői fotóarchívumok is. A rendőrségi fotók azonban annyifélék voltak, ahány helyen készültek. Voltak egész alakosak és csak arcképek, szemből és kissé oldalról készültek, jobban és rosszabbul világított fotók. A káoszt egy francia rendőrtiszt, Alphonse Bertillon számolta fel, amikor 1888-ban szabványosította a rendőrségi fényképek beállításait, megvilágítását és készítési technikáját. Bertillon komoly kutatásokat végzett abból a célból, hogy az emberek antropometriai jellemzői alapján lehetséges és bizonyító erejű legyen a bűnözők azonosítása, ennek volt része a szabványos fényképfelvétel készítése is. Az ő rendszerét vette át évek alatt szinte az összes európai ország, Amerika és Oroszország is. A legkorábbi rendőrségi fotók ma a gyűjtők féltett kincsei, de vannak, akik kifejezetten csak a bűnözők arcképeit gyűjtik, nekik egy-egy híresség fotója a legérdekesebb.

Ki volt a bányászok megmentője?

Az ipari forradalom gépei hihetetlen mennyiségű szenet igényeltek, ezt azonban ki is kellett termelni valahogy. A robbanásveszélyes bányákban ez egyre nagyobb problémákba ütközött. A már magában is nehéz munkát végző bányászokat az elképesztő körülmények mellett leginkább a rendszeres sújtólégrobbanások fenyegették. A szénrétegek apró repedéseiben ugyanis metán található, amely a szén kialakulásakor jön létre. Ha a metán a bányajáratokba jut, és 4, illetve 15% közötti arányban keveredik a levegővel, robbanó elegyet képez. A korai olajlámpák nyílt lángja pedig azonnal be is robbantotta ezt. Erre talált megoldást 1816ban Humphry Davy angol kémikus, aki vékony fémhálóval vette körül a lámpa lángját, a lámpa külsején a hőmérséklet így nem haladta meg a sújtólégrobbanáshoz szükséges hőmérsékletet. Sőt, ha feldúsult a metán a bányavágatban, akkor a lámpa nagyobb lánggal égett, majd kb. 4,5%os koncentrációnál egyszerűen kialudt. A bányászok így nem csak egy robbanásbiztos világítóeszközhöz jutottak, hanem olyan műszerhez is, amely előre figyelmeztette őket a várható veszélyre. Davyt így joggal nevezték a bányászok megmentőjének. Sajnos a sújtólégrobbanások nem szűntek meg teljesen az új lámpa alkalmazásával, a biztonsági szabályok be nem tartása vagy később a hibás elektromos berendezések által okozott szikrák mind a mai napig okoznak robbanásokat.

Takarékosabb-e az indukciós főzőlap használata?

A hagyományos villany- és gáztűzhelyek működési módja egyszerű, az indukciós főzőlap azonban trükkös módon melegíti fel az ételt. A hagyományos és az indukciós főzőlapok is az elektromos áram hőhatása (Joule-hő) elvén melegítenek, de a nagy különbség abban áll, hogy pontosan hol is képződik ez a hő. Ha egy elektromos vezetőre feszültséget kapcsolunk, akkor azon az elektromos vezető ellenállásától függő nagyságú áram indul meg. A vezető ellenállása akadályozza az elektronok áramlását, az így felmerülő veszteség hő formájában távozik el a vezetőből. A hagyományos vagy a kerámialapos villanytűzhelyek így működnek, feszültséget kapcsolunk a sütőlapba épített kis ellenállású vezetékre, amelyen így jelentős mennyiségű hő fejlődik. Ugyan maga az elektromos áram hővé való átalakulása 100%-os hatásfokú, de a hagyományos esetben előbb fel kell melegednie a főzőlapnak, hogy a hőt átadhassa az edény aljának, majd az edény a benne lévő ételnek, amely alatt sok hő megy veszendőbe, így végeredményben a befektetett energiának csak mintegy 74%-a fordítódik az étel melegítésére. A régi megoldás másik hátránya, hogy mivel az elektromos vezető melegíti a lapot, a lap az edényt, az edény az ételt, nagy a rendszer tehetetlensége, tehát ha bekapcsoljuk, bemelegedési idővel, ha kikapcsoljuk, vagy lejjebb vesszük a fokozatot, lassú reagálási idővel kell számolnunk.

Az indukciós eljárás ezzel szemben közvetlenül az edény alját melegíti. A főzőlapba egy sok menetből álló tekercset helyeznek el, amelyre ha nagy frekvenciájú váltakozó áramot kapcsolunk, az váltakozó mágneses teret hoz létre. Ha ebbe a térbe valamilyen elektromos vezetőt helyezünk, akkor abban áram indukálódik. A lapra helyezett edény aljában tehát ez történik (örvényáram), aminek szintén hőhatása van. Így az elektromos áram közvetlenül az edény aljában alakul hővé, megspórolva ezzel egy csomó veszteséget. Nagyobb lehet a hatásfok, az étel gyorsabban melegszik fel, és gyorsabban lehet a melegítés mértékét szabályozni. Egy indukciós főzőlap hatásfoka kb. 84%. Ez 10%-kal jobb, mint a hagyományos kerámialapos tűzhelyeké, és 44%-kal múlja fölül a gáztűzhelyek hatásfokát. Az indukciós főzőlapok azonban csak vas- vagy acélfenekű edényekkel működnek. Az üveg- vagy kerámiaedények nem vezetik az áramot, így ezekben nem jöhet létre örvényáram. A réz- vagy alumíniumlábosok ugyan jó vezetők, de ellenállásuk egyrészt sokkal kisebb, mint az acélé, másrészt relatív mágneses permeabilitásuk is jóval alacsonyabb. Ez annyit jelent, hogy bár azokban is létrejön örvényáram, de a mágneses mező nem képes olyan mélyen anyagukba behatolni és hőt termelni, így gyakorlatilag használhatatlanok az indukciós főzőlapokon. Nagy előny viszont, hogy maga a főzőlap csak annyira melegszik fel, amennyire az edény felmelegíti, ha levesszük róla az edényt, nem melegszik tovább, hamar lehűl, így biztonságosabb, mint a sokáig forrón maradó villanytűzhelyek vagy a nyílt lánggal dolgozó gáztűzhelyek.

Mi hallható a világ első hangfelvételén?

A legtöbben úgy tudják, hogy elsőként Edison rögzített és játszott vissza hangot, egy francia azonban megelőzte őt, bár eljárásának volt egy apró szépséghibája, nem tudta visszajátszani a felvételét.

A technikatörténet Thomas Edisont tekinti a hangrögzítési eljárás megalkotójának. A feltaláló 1877-ben jutott arra a gondolatra, hogy ha a papírra író toll a papír apró egyenetlenségei miatt sercegő hangot ad, akkor a megfelelő egyenetlenségekkel sercegés helyett akár beszédet vagy éneket is hallhatnánk. Megvalósított fonográfján egy tű karcolta a hozzá erősített membrán apró rezgéseit egy vékony sztaniolréteggel borított forgó hengerbe. A membránt az emberi beszéd hullámai hozták rezgésbe. Első felvételén a „Mary Had a Little Lamb” kezdetű gyermekdalt énekelte a készülékbe, amelyet az azonnal vissza is játszott. A hengerbe karcolt barázdák rezgésbe hozták a tűt, a tű a membránt, az pedig a levegőt. Ez a felvétel nem maradt fenn, ugyanis a hengert egy mozdulattal el lehetett simítani, hogy újabb felvételt lehessen rá készíteni, és Edison ezt meg is tette. A francia Edouard-Leon Scott de Martinville azonban már 1860-ban hasonló gondolatra jutott, de ő egy bekormozott papírlapot használt a rögzítéshez. A vékony koromrétegen ugyan megjelentek a tű által belekarcolt hanghullámok lenyomatai, de bármilyen visszajátszási kísérlet elmaszatolta volna az egészet. Az igazság az, hogy Martinville nem is foglalkozott a visszajátszás gondolatával, a fonautográfnak nevezett készüléket azért készítette el, hogy a hanghullámokat vizuális módszerrel tanulmányozhassa. A korommal borított papírdarab, rajta az első hangfelvétellel azonban csodával határos módon fennmaradt, és egészen 2008-ig egy francia levéltárban porosodott, amikor megtalálták, digitális technikával rögzítették és hanggá alakították. Ezen az „Au clair de la lune” kezdetű francia népdal hallható, amely az interneten is meghallgatható.

Mikor készült az első írható CD?

Az írható, majd az újraírható optikai lemezek az 1990-es évek végén jelentek meg bárki számára hozzáférhető módon, a technológia azonban már tizenöt évvel korábban is adott volt.

1982-ben kerültek kereskedelmi forgalomba az első audió kompakt lemezek, három évvel később pedig az első számítógépes adat-CD-k. A Verbatim azonban már 1985 nyarán bemutatta egy amerikai számítógépes konferencián az írható és törölhető lemezét és a hozzá való meghajtót, amely azonban még kétszer olyan vastag volt, mint a mai optikai drive-ok. Ez azonban csak prototípus volt, és nem került tömeggyártásba. Az első kereskedelmi forgalmazású egyszer írható lemezeket és a hozzájuk szükséges írókat csak 1990ben mutatták be, akkoriban egy íróeszköz ára 35 000 dollár volt, 1995-re azonban már megjelentek az első ezer dollár alatti, írásra is képes meghajtók, az 1990-es évek végére pedig mindenki számára hozzáférhetővé vált az otthoni CD-írás. Az újraírható technológia 1997-ben, a Verbatim eredeti megoldását 12 évvel követően került az üzletekbe, az első, csillagászati áron kínált meghajtókat és lemezeket itt is hamar felváltották az olcsóbb, otthoni felhasználók számára is hozzáférhető eszközök.

Áram nélkül is lehet világítani?

Egy zseniálisan egyszerű ötlet segítségével a nyomornegyedekben élők is fényhez juthatnak.

Nincs szükség másra, mint egy műanyag flakonra, egy kevéske ragasztóra, és készen is van a mennyezetvilágítás. Ezen az elven szerette volna az „Egy liter fény” nevű kezdeményezés a Fülöp-szigeteken megoldani a nyomornegyedek világítását, és sikerrel jártak. Ezen a vidéken ugyanis gyakori, hogy a sűrűn egymás mellé épült viskókban nappal is korom sötét van, ugyanis az elektromos világítás az itt lakók számára teljesen elérhetetlen. Az „Egy liter fény” kezdeményezői vízzel töltött flakonokat építettek a hullámpala tetőkbe, így a flakonok a tetőn összegyűjtött napfényt a viskók belsejébe vezették. Sok viskóban még soha sem volt világos, s ez jelentette számukra az első lehetőséget. A kezdeményezés célja az volt, hogy ezzel a módszerrel egymillió viskó világítása váljon megoldottá, legalábbis a nappali órákban.

Mikor épült az első aszfaltozott út? És ki az a Dr. Kátrány?

A kátrányt mint építési anyagot több mint 4000 éve ismeri az ember. 1839-ben már rövid szakaszok burkolására használták Hamburgban, de felbukkant Franciaországban, Ausztriában és az USA-ban is, rendkívül magas költségek árán. Az áttörést a 20. században történt, amikor a bitumenes alap az olajfinomítók elterjedésével könnyebben hozzáférhetővé vált.

A legenda szerint 1902-ben Albert I. Monacói herceg egy konferencián találkozott Dr. Ernest Guglielminetti svájci orvossal. A herceg szomorúan panaszolta neki, hogy a járművek rettenetesen felverik a port, és az út mentén egykor oly színes növényvilág mára teljesen beszürkült, és alig van friss virág. Ernest Guglielminetti azt tanácsolta neki, hogy homokkal és kaviccsal kevert kátránnyal burkolják le az utakat. Ötlete jávai tartózkodása során született, amikor látta, hogy a kórházak fából készült padlóját kátránnyal vonták be, hogy vízállóak legyenek. Albert herceg először egy 40 méteres útszakaszt burkoltatott le, ami egyben áttörést jelentett a pormentes utak felé. Dr. Guglielminetti nem szabadalmaztatta ötletét, így vagyont sem szerzett találmánya révén, amit csakhamar 37 országban alkalmaztak világszerte, kapott viszont egy csúfnevet: Dr. Goudron, azaz Dr. Kátrány néven illették.

Mi az a videodisc?

Könnyen gondolhatnánk, hogy a videodisc, azaz videolemez a ma használatos CD vagy DVD lemezek egy megnevezése, de nem így van.

Eredetileg a Philips és az MCA fejlesztett ki az 1970-es évek végére egy olyan optikai lemezformátumot, amely filmek tárolására volt alkalmas. A kor technikai színvonalának megfelelően azonban a mai korongoknál jóval nagyobb, 30 cm átmérőjű volt, és minőségtől függően mindössze 30, illetve 60 percnyi film tárolására volt alkalmas. A kép- és hangjelet azonban nem a mai lemezeknél megszokott digitális, hanem analóg módon tárolta, habár a hangcsatornák rögzítésénél lehetőség volt digitális adatok felvitelére is. Bár a tányérméretű lemezek jobb minőségben tárolták a filmeket, mint az otthoni videózás szabványává vált VHS, a videodisc mégsem terjedt el túlzottan. Igazán nagy népszerűségre csak Ázsiában tett szert, de az időközben megjelenő DVD teljesen kiszorította a piacról. Japánban 1999-ben még a háztartások 10%-a rendelkezett lejátszóval, Hongkongban az 1990-es években is ilyen lemezeken bonyolították a filmkölcsönzések legnagyobb részét. Hazánkban leginkább egyetemeken és néhány könyvtárban lehetett videolemezekkel és a hozzájuk való méretes lejátszókkal találkozni.

Miért pont WD-40-nek hívják az otthoni barkácsolók ősi csodaszerét?

Történt, hogy egy amerikai vegyész, Norm Larsen 1953-ban egy korróziógátló és zsírtalanító tulajdonságú anyag kifejlesztésén dolgozott a repülőgépipar számára. A vízkiszorító (Water Displacement) szer kikotyvasztása éppen a 40. kísérletre sikerült, ebből született meg 59 évvel ezelőtt a WD-40.

Valóban rozsdamentes-e a rozsdamentes acél?

A szépen csillogó rozsdamentes acél sem teljesen ellenálló a korrózió és erózió pusztító hatásainak? A rozsdamentes acél könnyen kezelhető, egyszerűen tisztán tartható, ellenálló, nagy szilárdságú anyag, ezért mind nagyobb teret követel magának a műszaki anyagok között, így a gépjárműiparban is. A rozsdamentes acélok krómötvözetű acélok, amelyek 1230%-ban krómot, valamint max. 30% nikkelt, max. 24% mangánt, továbbá néhány százalékban olyan elemeket tartalmaznak, mint a molibdén, szilícium, réz, titán, nióbium, nitrogén stb. Az ötvözetek környezeti hatásokkal szembeni ellenálló képességét a króm határozza meg, amely az oxigénnel reakcióba lépve vastag passzív réteget alkot. Amennyiben használat során savas hatású vegyszereket, tisztítószereket alkalmaznak, vagy szénacél tartalmú eszközökkel érintkezik a rozsdamentesacél-felület, idegen rozsda képződése (rozsdapír) tapasztalható a felületen, de ez megfelelő tisztítószerrel könnyen eltávolítható. Kellemetlenebb a kloridionok (pl. útszóró só) okozta lyukkorrózió. Ekkor a passzív réteget feltörik a kloridionok, amelyek reakcióba lépnek a krómatomokkal, és tűszúrásszerű lyukak keletkeznek rajta.(IPM Extra nyomán)


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége