2024. április 19., péntek

Akik meg akarnak szabadulni a szenvedéstől

Interjú a kamaszkori öngyilkosságról

Az öngyilkosság szükségképpen megrázza a közvéleményt. Különösen így van ez, ha egy fiatal élet válik a depresszió, a magány, a kétségbeesés áldozatává. Az ember ilyenkor magyarázatot keres és gyakran talál is: a szerelmi csalódást, a szülőkkel való nem megfelelőnek ítélt viszonyt, a rossz társaságot teszi felelőssé a történtekért. Ez megnyugtató, hiszen azt sugallja, hogy én odafigyelek a gyerekemre, tehát velem ez soha nem történhet meg. Pedig az öngyilkosságnak a felszín alatt sokkal mélyebb és összetettebb okai vannak, amelyekre oda kellene figyelnünk. Nemcsak az öngyilkosságok megakadályozása, de a társadalom lelki egészsége szempontjából is fontos lenne, hogy az idáig vezető helyzeteket idejében fölismerjük és kezelni tudjuk.

Heinrich Olga(Gergely Árpád felvétele)

Heinrich Olga(Gergely Árpád felvétele)

Heinrich Olga pszichológust, pszichoterapeutát a tizenévesek által elkövetett és megkísérelt öngyilkossághoz vezető útról, a figyelmeztető jelekről, a segítségnyújtásról és a felelősségről kérdeztük.

Hogy jut el egy tizenéves odáig, hogy öngyilkosságot kövessen el vagy kíséreljen meg?

– A kamaszkor a legérzékenyebb korszak az ember életében. Ez a korosztály a leginkább hajlamos arra, hogy önmaga ellen forduljon. Ennek az az oka, hogy ebben az életkorban vagyunk a legsebezhetőbbek, a legérzékenyebbek. Ez mindig is így volt: a tizenévesek korcsoportjában az öngyilkosság a második leggyakoribb halálok. A kamaszok nehezen kezelik az érzelmeiket és a stresszhelyzeteket, nincsenek még erre felkészítve. Az öngyilkosságot általában depresszió előzi meg. A fiatalkori depresszió viszont nem úgy nyilvánul meg, mint a felnőttkori. A felnőtteknél több jel utal arra, hogy valaki szuicid hajlamú, de serdülőkorban ezt nem tudjuk előre megjósolni. Sokszor egyik pillanatról a másikra történik, egyfajta beszűkült tudatállapotban. Tehát nem tudjuk előre, hogy mikor és ki követhet el öngyilkosságot.

Ha nincsenek egyértelmű jelek, akkor mire figyeljen a szülő, mire figyeljenek a tanárok?

– Arra, hogy változik-e a gyerek viselkedése, hogy barátkozik-e, hogy elzárkózik-e a környezetétől, és hogy mindez nemcsak átmeneti, hanem pár héten keresztül, folyamatosan megfigyelhető-e. Aggodalomra adhat okot, ha nem nyit az emberek felé, nem kommunikál, változtatja a szokásait, lehangolt, és gyakorlatilag elérhetetlen. Mindennek komoly okai lehetnek. Önmagában az, hogy a serdülő érdeklődik a halál iránt, nem ad okot aggodalomra. A mulandóság és a halál gyakran foglalkoztatja a fiatalokat. Olyan témáról van szó, amit minden ember nehezen dolgoz fel. A kamaszkori öngyilkosságok oka valójában az, hogy nem elég érett a tizenéves pszichéje arra, hogy kezelje a stresszt. Soha nem az az igazi ok, ami első látásra annak tűnhet: a szerelmi bánat vagy a rossz jegy. Ennél mélyebb és hosszabban tartó sérelmek állnak az öngyilkosság mögött.

A segítségkérés megszabadíthat a szenvedéstől(Gergely Árpád felvétele)

A segítségkérés megszabadíthat a szenvedéstől(Gergely Árpád felvétele)

Mit tehet egy fölnőtt, ha úgy érzi, veszélyben van egy kamasz?

– Meg kell próbálni beszélni vele. A kamaszokat egyébként is arra kell tanítani, hogy beszéljenek az érzelmeikről, próbálják őket megfogalmazni. Ha ez nem megy, ha a kamasz elérhetetlen, akkor segítséget kell kérni. A tizenévesek ugyanis néha könnyebben megnyílnak idegeneknek, mint a szüleiknek. A kamaszoknál nem ritka az az álláspont, hogy bármit szívesebben megtesznek, mint a szülővel való kommunikációt. Ez egy természetes fejlődési szakasz: le szeretnének válni a szülőről, önállósodni szeretnének, ezért a szülő az utolsó, akire támaszkodni akarnak.

Az érzelmeik, a stresszhelyzetek kezelésére hogy lehet fölkészíteni a fiatalokat?

– Meg kell nekik tanítani, hogy hogyan ismerhetik föl az érzelmeket. Tanulják meg megfogalmazni őket, tudjanak választ adni arra a kérdésre, hogy mit érzek: most dühös vagyok, most félek, most örülök. Ha tudja, mit érez, akkor könnyebben tudja kezelni az adott érzelmet. Ha nem tudja, akkor egy sötét gombóc, egy űr van benne, amit nem lehet kezelni. A gyerekek ezt akkor tanulják meg, hogyha beszélgetünk velük, ott vagyunk velük, figyelünk rájuk, ha körülöttük mások is beszélnek az érzelmeikről. Minél kaotikusabb a környezet, annál kaotikusabb lesz a tinédzser világa is. Lelkileg annyira érzékeny korban vannak, hogy könnyebb nekik, ha találnak valamilyen kapaszkodót. Fontos, hogy értelmet találjanak az életükben, és hogy megtanulják kezelni a nehéz helyzeteket.

Mi a fölnőttek teendője, miután a kamasz túlélte az öngyilkossági kísérletét?

– Beszélni kell vele arról, hogy mi vezetett idáig. Mi történt, hogy olyan mértékben magányos lett, hogy annyira kilátástalannak látta a helyzetét, hogy a saját életére tört? Nagyon fontos, hogy a kamasz azért lesz öngyilkos, mert nem bírja a szenvedést. Akkor kísérli meg az öngyilkosságot, amikor úgy érzi, hogy ez már kibírhatatlan. A fiatalok ennél enyhébb önpusztító akciókat is szoktak választani, mint amilyen az öncsonkítás vagy az öngyilkossági kísérlet kevésbé drasztikus, nem biztosan végzetes kimenetelű módja. Amikor a halált választják, akkor sem tudják, hogy ez visszafordíthatatlan, egyirányú folyamat. Kamaszokban még nem alakult ki teljesen a halál fogalma: nem tudják, hogy visszafordíthatatlan. Valahol mélyen hisznek abban, hogy a halál után vár rájuk valami szép, valami jó, ahol megkönnyebbülhetnek. Nem az élettől akarnak megszabadulni, hanem a szenvedéstől.

Tehát annak ellenére, hogy tudati szinten tisztában vannak a halál végérvényességével, mélyebb szinteken mégis visszafordíthatónak hiszik?

– Így van. Végeztek kutatásokat olyan fiatalokkal, akik megkísérelték az öngyilkosságot, de életben maradtak. Érdekes eredményeket találtak: még huszonöt-hat éves korban se alakult ki a halál visszafordíthatatlanságának tudata. Valahol mélyen nincsenek tisztában azzal, hogy a halál végleges. Az öngyilkos kamasz csak meg akarja könnyíteni az életét, meg akar szabadulni a szenvedéstől. Ennyi. Nem gondol bele abba, hogy ez mit jelent.

Korábban elhangzott, hogy általában depresszió előzi meg az öngyilkosságot. Ez azt jelenti, hogy nem minden kamasz depressziós, aki öngyilkosságot követ el vagy kísérel meg?

– Abban a pillanatban biztosan depressziós, hiszen kilátástalanságot érez. A kilátástalanság az, ami az öngyilkossághoz vezet. Az nem biztos, hogy ez a depresszió fölismerhető. Nem biztos, hogy megnyilvánul a viselkedésében. Lehet, hogy teljesen el tudja rejteni. Az is lehet, hogy egy úgynevezett „acting out” reakcióról van szó: ez a korlátok áttörése, az agresszivitás megnyilvánulása, a harag kifejezése, ami sokszor rosszul sül el.

Mennyire elterjedt az öngyilkosság a fiatalok körében?

– Gyakrabban előfordul, mint a felnőtteknél. Ebben a médiának is nagy szerepe van. Ha az öngyilkosságról szóló hírek szenzációként jelennek meg, ha részleteket közölnek a módszerről vagy a hátrahagyott levélből, ha nincsenek tekintettel az áldozat környezetében élők érzéseire, akkor nagy, bombasztikus eseményként tálalják az öngyilkosságot. Ez gyakorlatilag fertőző. Nagyjából tíz éve történt, hogy Angliában két év alatt huszonöt fiatal lett öngyilkos. Amint a média leállt a szenzációhajhász hírközlésekkel, elmúlt az öngyilkos járvány is. Tehát óvatosan kell nyúlni ehhez a témához. Amint az öngyilkosból hős lesz, mások is a nyomdokaiba akarnak majd lépni.

Ez elvezet minket a felelősség kérdéséhez. A közvélemény gyakran a szülőt hibáztatja, ez mennyire jogos?

– A szülő közvetlenül nem felelős a gyereke öngyilkosságáért. Minden szülő igyekszik a legjobb tudása szerint nevelni a gyerekét. Nem hiszem, hogy létezik egyetlen felelős. Sem a társadalomnak, sem a szülőnek nem lehet tulajdonítani a felelősséget. Ha több sérelem éri a gyereket kiskorában, akkor nehezebben fogja kezelni a veszteségeket. Tehát visszavezethető ez arra, hogy hogyan éli meg az ember a gyerekkorát, de ez nem jelenti, hogy a szülőt vagy bárki mást terhelné a felelősség. Az öngyilkosság mindig okok sorozatának a végeredménye, nem lehet egyetlen okot kiemelni. Senkit nem vonhatunk felelősségre az öngyilkosságért, kivéve, ha buzdította az elkövetőt. Itt szektákra gondolok elsősorban.

Néhány hete az a hír járta be a világsajtót, hogy egy maláj lány öngyilkos lett, miután az Instagramon föltette a kérdést: megölje-e magát, és az „igen” válaszok győztek.

– Ebben az esetben fölmerül a kérdés, hogy felelősek-e azok, akik igennel válaszoltak. Azt hiszem, hogy igen, hiszen az öngyilkosságra való buzdítás felelősséget jelent. Ez a lány támogatást keresett, de nem azt kapta. Teljesen el volt veszve, nagyon magányos lehetett, ha az interneten kereste a válaszokat. Az, akitől segítséget kérnek, valamilyen szinten felelős. Nem az számít, hogy milyen módon segít, hanem hogy akar-e segíteni, van-e benne jóindulat.

A kétségbeesésükből kiutat kereső fiatalok számára rendkívül fontos, hogy szakemberhez fordulhassanak. A személyes találkozás lehetőségén túl nem szabad alábecsülni a telefonos lelkisegély-szolgálatok munkáját sem. Ezekben a szolgálatokban a krízishelyzetek kezelésére megfelelően fölkészített szakemberek fogadják a hívásokat. A www.kek-vonal.hu oldalon pedig regisztrációt követően akár chaten és e-mailen is elérhető a segítség.

A vajdasági lehetőségekről Boris Telečkit, a szabadkai SOS Egyesület munkatársát, pszichológust és pszichoterapeutát kérdeztük. Elmondta: Vajdaság területén mintegy húsz éve működik egy lelkisegély-szolgálat, szabadkai központtal. Sürgős esetekben, válsághelyzetekben várják a fiatalok és az idősebbek hívását az 553-000-s telefonszámon. A telefonos segélyszolgálat mindennap 17 és 22 óra között érhető el, hétvégén is. A telefont az SOS Egyesület hét szakemberének egyike veszi fel. Közülük többen magyarul is fogadják a hívásokat, de egyelőre nem tudják ezt mindennap garantálni.

A személyesen elérhető szolgáltatásokról elmondta, hogy Szabadkán a szociális központon belül működő tanácsadás során igyekeznek segíteni mindazoknak, akik ezt igénylik, illetve az egészségház fejlődési tanácsadójában is elérhető pszichológus segítsége. Bár egyre több lehetőség áll rendelkezésre a mentálhigiénés problémák kezelésére, ezek többnyire a nagyobb városokban összpontosulnak, így a falvak lakossága számára sokszor nehezen elérhetők.

– Ez elég nagy problémát jelent, különösen, ha a lakosság lelkiállapotát nézzük. Olyan országról beszélünk, ahol az elmúlt száz évben szinte tovább tartottak a különböző háborúk, mint a béke. Súlyos kollektív traumákról van szó. Egy ilyen országban nagyon fontos lenne a kisebb településeken is elérhető lelki segítségnyújtás. Ha már korábban kialakult volna egy mentálhigiénés segítséget nyújtó hálózat, akkor lehet, hogy sok közelmúltbeli tragédiát megelőzhettünk volna. Talán csak az oktatás fejlesztésének van akkora jelentősége, mint a mentálhigiénés hálózaténak. A hálózat kiépítése mellett azt is tudatosítani kellene az emberekben, hogy pszichológushoz menni ugyanolyan normális, mint orvoshoz fordulni.

Nyitókép: Heinrich Olga(Gergely Árpád felvétele)