2024. április 26., péntek

A legnagyobb misszió a jelenlét

Elias Ohoiledwarin SVD római katolikus pappal és szerzetessel hitről, misszióról és az eddig bejárt útról

Számos módja van annak, hogy miként teljesíthet egy ember missziót. Akár szűkebb környezeten belül, de teljesen távoli, más nemzetekkel való találkozás útján is lehet, ahol saját hite alapján igyekszik átadni azt az igét, amivel motiválja, feltölti és erőt ad környezetének. Ilyen küldetéstudat munkált gyermekkora óta Elias Ohoiledwarin SVDatyában, aki Indonéziából, pontosabban Kei-szigetekről származik, és igen hosszú utat járt be, mire Földünk egy teljesen másik pontjáról eljutott Vajdaságba, azon belül is Nagybecskerekre, hogy az ott élő keresztény közösséget szolgálja.

Maradékon, a katolikus templomban(Szabó Nóra felvétele)

Maradékon, a katolikus templomban(Szabó Nóra felvétele)

Hétköznapi megszólítással élve Éli atyát Maradékon volt szerencsém megismerni, ahol egy Ökomenikus Háló Találkozón prédikált mind a katolikus, mind a református templomban, ahol az „Ugye lángolt a szívünk?” bibliai gondolat állt a prédikációk középpontjában. Hangsúlyozta: az egyik legfontosabb az, hogy lángoljon a szívünk, és ezt a lángot nem elég őrizni, tovább is kell adni. Kilépő közösségekben kell élnünk, nyitnunk környezetünk felé, ezzel is missziót teljesítve, hiszen az egyház misszió nélkül nem funkcionál. A hitéről és arról az útról beszélgettünk, ami hazájától egészen Nagybecskerekig hozta.

Mit kell tudnunk a gyökereiről?

Hagyományos katolikus családból származom, ahol az ima mindig is nagyon fontos volt, hozzátartozott a család lelkiségéhez, tulajdonképpen a mindennapokhoz. A vasárnapi szentmise kötelező volt, nem lehetett kihagyni, így nőttem fel, ilyen közegben. Kelet-Indonéziából származom, pontosabban a Kei-szigetekről, és a város, ahol éltem, muzulmán, így mi a keresztény kisebbséghez tartoztunk. Ezért is vártuk mindig a vasárnapot, mert olyankor tudtunk találkozni egymással, közös időt tudtunk együtt eltölteni.

Hogyan kezdett kialakulni az a küldetéstudat, ami később elsodorta a Kei-szigetekről?

– Minden vasárnap ministráltam, így többször nyílt alkalmam találkozni misszionárius atyákkal, akik Hollandiából származtak. Amikor megismertem őket, akkor született meg bennem a papi, szerzetesi küldetés vágya, így beléptem egy ún. kisszemináriumba, ami ott, a szigeten volt nálunk. Ott papjelöltek tanultak, akik papi képzésben vettek részt, amit a szabadkai teológiához tudnék hasonlítani. Ezután jött a nagyszeminárium, ahol a teológia mellett filozófiát is tanultam, ezt már Timor szigetén, ahol szerzetesi előképzésen is részt vettem. Ott két évig voltam, aztán jött Flores szigete, ahol 2002-ben kaptam a missziós felkérést Magyarországra, mivel az Isteni Ige Társaság tagja lettem, ami egy nemzetközi missziós szerzetesrend.

Elias Ohoiledwarin SVD római katolikus pap és szerzetes (Szabó Nóra felvétele)

Elias Ohoiledwarin SVD római katolikus pap és szerzetes (Szabó Nóra felvétele)

Már a szigetvilágban való utazás is óriási távolságokat, többnapos hajóutakat ölel fel. A magyarországi missziós felkéréssel azonban egy még nagyobb változás küszöbén állt, ahol a nyelvtanulással egy újabb kihívással találhatta szemben magát. Erről meséljen, a magyarországi kezdetekről!

Természetesen nyelvtudás nélkül jöttem,magyar nyelv tekintetében a tudásom nulla volt. Angolul, indonézül meg anyanyelven, vagyis kei nyelven beszéltem akkor. Az egyetlen kommunikációs forrásom az angol volt. Akkoriban még nem voltam pap, csak kispap, tehát még tanultam, így az első lépés az volt, hogy megtanuljak magyarul. Budapesten elkezdtem egy nyelvtanfolyamot a Balassi Bálint Intézetben, és másfél év alatt elsajátítottam a nyelvet. Miután már tudtam magyarul, folytattam a teológiai tanulmányaimat, szintén Budapesten, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. 2007-ben, amikor befejeztem, pappá szenteltek, ezután két évig szolgáltam Esztergomban, majd Kőszegen és Szombathelyen is. Ezek után elmentem Amerikába, még tanulni, az két évet ölelt fel, és ahogy visszatértem Budapestre, akkor mondta Németh László püspök atya, aki az én főnököm is volt egyben, a Magyar Verbita Rend tartományi főnöke, hogy lenne-e kedvem elmenni Nagybecskerekre szolgálni. Erre én természetesen igent mondtam, így 2016. december óta itt vagyok.

Hogyan jön a képbe a Hálóval való kapcsolat?

–  Először Halmai Tibort ismertem meg, aki nagybecskereki hívő, egyben a Délvidéki Háló Egyesületnek a vezetője. Ő hívott előadást tartani, így ismertem meg a Háló közösségét, aztán ez a kapcsolat megmaradt, és több alkalommal, több helyre is hívott, így volt szerencsém eljönni Maradékra is, aminek szívből örülök, hiszen egy igen lelkes közösséget ismerhettem meg.

A maradéki református templomban, az Ökomenikus Háló Találkozón

A maradéki református templomban, az Ökomenikus Háló Találkozón

Számos helyre ellátogat, számos helyen tart misét, illetve istentiszteletet, előadást. Hogyan fogalmazná meg, ön szerint mi a jó misszió, illetve mitől jó egy misszió?

–  Először is a legfontosabb, hogy másokért éljünk, hogy lángoljon a szívünk. Amit Jézus is tett, eljött másokért, az emberekért, a mi üdvösségünkért, soha nem magáért. Értünk szenvedett, értünk halt meg, és értünk támadt fel. A mi boldogságunk, illetve békénk akkor van meg, ha lángol a szívünk, ha másokért teszünk valamit, segítünk és adunk. Időt, energiát, figyelmet, ami az önzés ellentéte. Nem szabad befelé fordulnunk, kifelé kell nyitni, hiszen sokkal nagyobb öröm adni, mint kapni. Állandó missziót kell teljesíteni, amit úgy tudunk elérni, ha kilépünk, ha állandóan úton vagyunk. Keressünk, nyissunk, hiszen csak azok a közösségek tudnak fennmaradni, amelyek így gondolkoznak. Az egyház is ilyen, tehát kilépő egyházakra van szükség, enélkül nem funkcionál. Ha kilépünk, mindig megvalósul a találkozás, ami örömforrás, leendő barátságok kezdete és boldogságunk része, hiszen a legnagyobb misszió maga a jelenlét, amikor megéljük a pillanatot a maga teljességében. Hogy tudnánk hitet hirdetni, ha nem vagyunk jelen? Csak úgy tudok tanúbizonyságot tenni, ha látható, elérhető vagyok, tehát jelen vagyok. Bárki jöhet hozzám, kérdezhet, tanácsot kérhet, beszélgethet. Tehát ami fontos: velük lenni, köztük lenni, értük lenni és bennük lenni, így válok jó pásztorrá, ha egymás szívében tudunk lenni.

Számos emberrel veszi körbe magát, sok híve van, ám római katolikus papként mégis ott van a cölibátus, amely a családi köteléket meggátolja. Ehhez hogyan viszonyul?

– Én már gyermekkorom óta pap akarok lenni. Számomra ez egy ajándék és különlegesség. Ez felülír mindent, ez bennem van, ami nem zavar és legfőképpen nem teher vagy kényszer számomra. Semmi nem ingatott meg ebben, kezdetektől fogva pap és szerzetes szerettem volna lenni, aki missziót teljesít. Bár nincs feleségem és gyerekem, de annyi emberrel találkozom, annyi szeretetet kapok, hogy nem szenvedek hiányt, és bízom benne, hogy az általam közvetített láng is sok ember szívéhez eljut.