Hosszú üzenetet kapott Abi Al-Maarri. Ellenőrizte a feladót, Ephemeria Silver – jól van – gondolta, húzott két kortyot, úgy nyolc-tíz decit a pálmaborából, majd befordult a sarokba és bősz horkolással folytatta a világ dolgainak értelmezéséhez elengedhetetlen, öntudatlan élmények közti bolyongását.
Előbb csak egy kígyószemű nő jelent meg álmában, a nőnek az arca is hüllőére hasonlított, villás, rózsaszínű nyelvét ledéren és csalfán öltögette. „Nem tudom, miért hiszik a nők, hogy csábosabbak, ha kifestik arcukat, erős kontúrokkal emelik ki szemüket, le-lecsukódó szemhéjukat kencével terhelik, ajkuk bársonyát visszataszító, zsíros színekkel takarják, arcukat meg vagy halálsápadtra, vagy parasztvörösre púderezik – ez nem más, mint betegség, lepra és fekély, trombózissal felérő véraláfutás, még szerencse, hogy a huriknak nincsenek cicomázó eszközeik!” – álmodta Abi al-Maarri. A kígyószemű nő nem tágított az álomból. Nem lehet olyan démont elűzni, amelynek nem tudod a nevét – villant fel neonbetűkkel az álom szürke horizontján az aggastyán fejében.
Szembogaruk feketéjét a körötte lévő fehérség hangsúlyozta ki, ez volt minden ékességük a huriknak. Tucatjával zsongtak körötte, fehér köntösükben mórikálták magukat, magasztos szüzekhez méltatlanul, és általában is illetlenül. A mély álmú, mégis rendszeresen fölriadó al-Maarri megrémült, mintha egy láthatatlan kéz marokra fogta volna a szívét, és akkorát facsart volna rajta, miként ő szokta a citromfa túlérett gyümölcse levét teájába préselni. Bizonyára meghalhattam, gondolta, ha már ennyi huri környékezett meg egyszerre. Bár sok irányba terebélyesedő intellektusa és olthatatlan érdeklődése folytán nem hódolt egyik vallásnak sem, vagy talán mindegyiknek egy parányit, világos volt előtte, hogy az igazhitűeket a Paradicsomban ezeknek a lélegzetelállítóan gyönyörű (egy ok a halálra!) hölgyeknek koszorúja várja, és mindegyikkel annyiszor üzekedhet, ahány napot böjtölt Ramadán hónapjában, illetve ahány jótettet hajtott végre életében (még egy ok a halálra!). Képtelen volt eldönteni, hogy halott-e már, és ölelheti-e nyomban a szüzeket, vagy éppen abba pusztul-e bele, hogy képtelen a lányokkal szeretkezni. Nem azért, mert a zsenge pipihús helyett fiatal kakas taréjára vágyott netán, hanem mert libidóját Freud mester a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintje pincéjének legaljából se lett volna képes előbányászni.
– Hozsanna az Olvasónak! – döngetett az egyszerre kecsegtető és rémisztő álom törékeny ablakán Ibn al-Mukaffa Mahfúz egy rézszelencével. A nehéz ébredések egyike volt ez, álmodó al-Maarri tudatán még végigszáguldott a gondolat, hogy minden álomban ott ólálkodik egy szörnyeteg is, amely akkor a legveszélyesebb, ha emberi alakot ölt. De hát az ébresztőm ölemnek gyermeke, dehogy szörnyeteg, az inkább a kígyószemű, hüllőképű hölgy lehetett az, aki már rég távolra sodortatta magát valamelyik, éppen ügyeletes álomisten hajóján. Mahfúz biztos volt benne, hogy a monogámia gyilkos őrület, érzelmi kannibalizmus – ezt apja súgta meg neki –, ám mintha maga is tanúja lett volna apja álmának, amelyben az örök csábító Eurycera Longicauda alakjában jelent meg, a két férfiú mintha kimondatlan gondolatait is megosztotta volna. Mahfúz hiába játszott új szerzeményével, a kábultságából ébredő, egyébként sem könnyen elviselhető al-Maarri a korábban beérkezett hosszú üzenet betűit olvasta végig, majd összegöngyölte a papiruszt – áldott legyen a kézbesítő!
Röviden összefoglalta kissé akadozó gondolkodású gyermeke számára az üzenet tartalmát.
– A démonok urát hozta házadba ölednek gyermeke, szándéktalanul – írta Ephemeria Silver, a Látható Világ nyolc mágusának egyike, mondhatjuk, a Lemúria legtetején trónoló Abi al-Maarri kedvese, vagy inkább szellemtestvére, aki szókimondásával nyerte meg a bölcs szívét, talán még szerelme is lehetett volna, de a palota uralkodója nem hajlott a szerelem iránt, viszont mélységesen átélte a lelkét fölborzoló érzelmeket.
– Amit otthonunkba hoztál, hatalmasabb bármely erőnél, ha pattogtatod annak a rézszelencének a kupakját, romba dőlhet a Négykarmú Sárkány Pagodája, vele összeomolhat Lemúria, mi ketten meg úgy tehetünk, mintha élnénk, de nem lesz historikus, aki ezt feljegyezné a tefterébe. Nem volt, nincsen, és nem is lesz, ennyi marad meg világunkból, mi pedig egy áttetsző mókuskereket hajtunk majd az egyetemes sötétségben, mintha a nem létező világ nem létező kerekét tekernénk – rezzent össze Abi al-Maarri monológja során, pedig még fogalma se volt, mire lehet képes a Mahfúz tudatlan és gyakorlatlan kezébe került szelencében lakozó dzsinn, amire szendergése előtt igyekezett figyelmeztetni távoli kebelbarátnéja, Ephemeria.
Dzsinn? Vészjósló, és nagyon rosszul hangzik. Valami ilyesmi bukkant föl a keszeg, de nagyétvágyú, a világ szinte minden dolgát alaposan ismerő, egyébként végtelenül szerény bölcs agyában. Abi al-Maarri a saját birodalmukat uraló légies társaival szemben nem volt varázsló, még kevésbé csodatevő, az elrendelt dolgok megváltoztatója. Egyszerűen csak tudott dolgokat, és ismerte az összefüggéseket, miként egy másik világban a skandináv krimik szerzői.
– Az a gond, hogy a szelencébe zárt dzsinnt valaki elvarázsolta, besuvasztotta a kezedben tartott rézdobozba. Noha ez mégiscsak kedélyesebb lakhely egy bűzös olajlámpásnál, ugye fiam? Normális világban a dzsinnek szabadon élnek, ugyanúgy, mint az emberek. Mi nem láthatjuk őket, ők viszont látnak bennünket, és nem ritkán bele is kavarnak ügyeinkbe. Akad e füstetlen tűzből kipattintott lények között pajkosabb is, aki szívesen üti bele orrát mások dolgába, olykor jó szándékkal, de ártani is képesek, ilyenkor a helytelenség útjára terelik az embert, akárcsak a démonok.
Hosszú üzenetében a bűbájos Ephemeria arról számolt be, hogy a szelencében egy óriás dzsinn csücsül, ezek valóban a szigeteken és a tengerek közelében gyakoriak, ám Abi al-Maarri gyanította, hogy inkább Ephemeria karinja, személyes őrangyala lehet besuvasztva a varázsdobozba, különben honnét tudná, hogy éppen Lemúria legtetejére került, és miért írt volna figyelmeztető levelet.
– Vissza akarja kapni, ugye? – kérdezte Mahfúz, csalódottságát köldökét verdeső szakállába fojtva, és magában már búcsúzva a fényesre koptatott szelencétől.
– Persze, vissza szeretné kapni, bár hosszú üzenetében erről egy szót sem ejtett. Mindössze a dzsinn ránk veszélyes hatalmát ecsetelte. A nők hallgatása olykor beszédesebb – és veszélyesebb (!) a beszédüknél. Szerintem azért kell neki, mert a dzsinnek felelősek a költői tehetségért – magyarázta a boroskorsó felé bandzsító bölcs.
– Démonok nélkül tehát nincsen líra? – vetette föl Ibn al-Mukaffa Mahfúz a költői kérdést.
