N. N. szerb (ellenzéki!) politikus Belgrádból utazott a közelmúltban egy delegációval Európán belül A-ban való átszállással B-be. Nevek nem fontosak, ugyanis nem akarunk se ellene lenni, se a pártját fogni, csupán elmondjuk a számunkra érdekes történetet. Szóval, A-ban volt némi idő, így az utazó politikus betért a vámmentes övezet valamelyik üzletébe, ahol egy érdekes tárgyon akadt meg a szeme. Olyan alul-felül gömbölyített, középen karcsúsított vázaszerűségen, amelyről később kiderült, hogy tkp. lapos elemekre működő (dísz)lámpás, amely bárhol világíthat a sötétben elbolyongott utasnak. Ahogy a rajta apró betűkkel álló szöveget silabizálta, hirtelen iszonyatos csikarást érzett a gyomrában. Később úgy vallott erről, hogy ha nem is úgy élte meg, hogy menten összedől a világ, azonban hogy ott nyomban nagy becstelenség éri. Lemoshatatlan szégyen, ezért kirohant a boltból, és a szórványos útmutatókat követve ama zegzugos pályán: teljes erejéből elsprintelt a mosdóig. Az utolsó pillanatban zárta magára az ajtót.
Állítólag akkor vette észre, hogy, ugye, lámpást adott a kezébe az Úr.
A szóban forgó tárgy egyébként fiatalkorára emlékeztette, amikor még boldog ifjú sportolóként egyszer az a megtiszteltetés érte, hogy egy szakaszon ő vihette a Jugoszláviát bejáró, végül a fővárosban célba érő stafétát az ifjúság üzenetével Tito elnök születésnapjára. A kamerák emitt is világosan rögzítették az eseményt. Ahogy ott fut az élen azzal a fáklyaszerű dologgal, kísérőkként pedig nyomában a bolti fogdmegek. Mondja, nem akart ebben az ügyben diplomáciai mentességre hivatkozni, de tulajdonképpen nem is kellett, mert egy kis kimagyarázkodás, udvarias bocsánatkérés, persze, mégiscsak némi huzavona után: a repülőtéri illetékesek nem is akartak ebből ügyet csinálni.
Kifizette a vámmentes árucikket – amelyből, úgy hitte, szerencsére nem szabadult ki a démon –, majd vihette emlékbe. Később szívesen elhallgatta volna az egészet, de a kollégáknak el kellett mondania, miért késte le a csatlakozást. És ő társainak szűk körében nyíltan bevallotta, mi történt, mert a valóságnál jobbat nem tudott kitalálni. Még inkább azért, mert azt remélte, a humor jótékony hatása megteszi majd a magáét.
Mármost, hogy közülük melyik lehetett a Júdás, aki továbbadta a bulvársajtónak a lejárató históriát, nem tudja, de rövid időn belül maga is találkozhatott vele akár az állomási újságosbódék ablakában. Vagy a saját házával szemben a trafikban, ahol a felesége is felfigyelt rá. Ez alkalomból újfent keserűen állapította meg, hogy a hírnév néha futótűzként terjed, ha meg éppen az kellene, nem akar a helyéről mozdulni. Mint a megbokrosodó szamár, amelyik csak a számára ismeretes oknál fogva hirtelen úgy dönt, tovább egy tapodtat sem.
