2024. április 20., szombat

Az áttörést várva

Prof. dr. h. c. Mocsai Lajos, a budapesti Testnevelési Egyetem rektora a magyar kézilabdáról, az utánpótlás- és szakemberképzésről, valamint arról, hogy feladatának tartja a készülő adai kéz

Biztos vagyok benne, hogy Mocsai Lajost sem a környékünkön, de a világban sem kell külön bemutatni a kézilabdát szerető embereknek. A legtöbben úgy emlékeznek rá, hogy ő volt az irányítója annak a magyar női válogatottnak, amely (túlzás nélkül) meghódította a világot, hiszen az Európa-bajnoki cím (2000) mellé olimpiai és világbajnoki ezüstérmet (1986, 2003 és 2000) is nyert a csapattal, de az emlékezetes döntős kudarcok ellenére az irányítása alatt a magyarokat tartották a legerősebbnek a világon, s keze alól kilenc világválogatott került ki, többek között a szerbiai származású Radulovics Bojana, akit a világ legjobb játékosának választottak.

A világbajnoki ezüstérmet aztán a férfiválogatottal is sikerült kiharcolnia, s hogy mekkora szaktekintélynek számít, elég csak azt megemlíteni, hogy az Európai Kézilabda-szövetség (EHF) már 2002-ben edzői életműdíjjal jutalmazta, s ilyen elismerést eddig csak négy szakember vehetett át az ókontinensen.

A fiatalabbak már kevésbé emlékezhetnek arra, hogy a 65 éves, négygyermekes családapa 13 évig aktív játékos volt, ez idő alatt a juniorválogatottba 28, a felnőttbe pedig 20 alkalommal hívták meg, jelenleg pedig a 94 éves dicső múltra visszatekintő Testnevelési Egyetem rektora, immár öt éve, a hírek szerint a következő öt esztendőben is ő irányítja majd ezt a neves intézményt. Díjai hosszú sorát nehéz lenne itt felsorolni, de említsük csak meg a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet (2000) és a Magyar Érdemrend középkeresztjét a csillaggal (2014). Prof. dr. h. c. Mocsai Lajos a múlt hét végén az egyetemén annak a nemzetközi konferenciának volt a házigazdája, amelyet a Magyar Sportújságírók Szövetsége fennállása 110. évfordulója alkalmából rendezett meg, s amelynek a témája a nők szerepe volt a sportban és a sportújságírásban. Ekkor kaptuk mikrofonvégre.

Tanár úr, a Győr veretlenül megnyerte ismét a Bajnokok Ligáját, s a magyar bajnokságban sem talált legyőzőre az idényben. Jó-e az, hogy ilyen erős?

A magyar klubkézilabdának mindenképpen, a válogatottnak viszont kevésbé. Talán szét kell választani a kettőt, úgy, mint az én koromban, amikor a magyar női válogatott a legerősebbnek számított, számos világversenyen döntőt játszott. Most rengeteg külföldi van a klubokban, de az akadémiákon egyre jobb teljesítményt mutatnak a növendékek, így várom az áttörést. Mint a Magyar Kézilabda-szövetség társadalmi elnöke akkor lennék boldog, ha mindkét szint párhuzamosan fejlődne. A válogatottnak meg kell adni a felkészülési lehetőséget, amit 35–40 napban határoznék meg. Az évtizedes sikereinknek megvan a módszertana, ezt kell folytatni, csak ehhez a klubok együttműködésére van szükség. Mindent összevetve, gratulálok a Győrnek, nagyon örülök, az elnökük nálam végzett, tanárkollégám az egyetemen, tehát semmi gond nincs, talán csak egy kicsi az arányokkal, s ezt vissza kell állítani.

A magyar női kézilabda három utánpótláskorú nemzedéke is nagyszerű eredményeket ért el a közelmúltban. Mennyire garancia ez arra, hogy a jövőben az Ön által vezetett nagyválogatott sikerei megismétlődhetnek?

Addig, amíg ezek a fiatalok „kinövik” magukat, várnunk kell, de azt látom, hogy a kézilabda-akadémiák kiválóan működnek, s ismét a világot meghatározó nemzetté tehetik a magyart.

Szakemberképzés terén hogyan ítéli meg Magyarország helyzetét?

Most már visszaálltunk, de egyébként érthetetlen a számomra, hogy 12 évig nem volt kézilabdaszakedző-képzés az egyetemen. Jelenleg visszaállítottuk a rendszert, megvan a vertikális képzésünk, a szakmai anyagokat modernizáltuk, s immár csak az a dolgunk, hogy várjuk a jelentkezőket. Jelenleg 83 olimpiai, világ- vagy Európa-bajnoki érmes magyar sportoló jár hozzánk edzőképzésre, ha ennek egyharmada lemorzsolódik, akkor is kétharmaduk kiváló szakember lesz, s akkor a nappali tanárképzésről vagy a menedzsmentképzésről nem is beszélek. Az iskoláktól meg abból kell kiindulni, hogy heti öt testnevelési óra van. Ezt szigorúan be kell tartani, majd erre alapozni az utánpótlásképzést. Ez egyedülálló Európában, sokat dolgozunk rajta, a következő 3–5 évben várunk nagyon komoly áttörést.

Vajdaságban Adán készülnek kézilabda-akadémiát létesíteni. Mennyire tud Magyarország besegíteni abba, hogy az elcsatolt területek magyar ajkú gyerekei is felzárkózzanak?

A nemzeti akadémián 150 gyerek van, s az utánpótlás-válogatottak immár 42 százalékát mi adjuk, nem mellesleg 16-szoros magyar bajnokok vagyunk 5 év alatt. Mi a tantervi, oktatási-képzési anyagokban tudunk segíteni, s ez feladatunk is. Kevesen tudják, hogy az IHF (Nemzetközi Kézilabda-szövetség – a szerző megj.), a Testnevelési Egyetem és a Nemzeti Kézilabda-akadémia megalapította az első kézilabdaképző és -fejlesztő világközpontot, tehát ilyen szinten fejlesztjük a tudományos részt, örömmel rendelkezésre állunk ezen a területen is a vajdaságiaknak.

Megkezdődött a férfiélmezőnyben a bajnoki döntő rájátszása, amelynek első mérkőzésén a címvédő Szeged súlyos vereséget szenvedett Veszprémben…

Hihetetlenül kiélezett és kemény küzdelmek ezek. Én a Veszprémnek öt évig voltam az edzője, ez idő alatt öt bajnokságot nyertünk, de egyébként meg szegedi vagyok, tehát e véleményemben független szeretnék maradni. Meg kell azonban említeni, hogy a Veszprém bejutott a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe, s ebből a sikerélményből merít, másrészt kérdés, hogy a Szegedet mennyire viselte meg az, hogy kiesett. A végére homogénebbé vált a Veszprém, ezért billent a mérleg nyelve feléjük, de az alföldiek nagy küzdők, komoly munka van mögöttük, bár már lefutottnak tűnik a visszavágó, nem kell még őket feltétlenül leírni.