konzol (főnév)
1. Építészeti tartóelem, amely egy a fal síkjából vízszintesen kiugró épületrészt alulról támaszt meg; falba beépített, általában kőből faragott vagy téglából, betonból készült építészeti támasztóelem; gyámkő.
2. Teherviselő elem, amely gépeknél, berendezéseknél, járműveknél, illetve hídépítésben használt megtámasztó szerkezet, kinyúló tartókar, megterhelhető támaszték.
3. Játékcélú számítógép, egy videojáték központi része. Ezen fut a játékprogram, ehhez csatlakozik a kezelőegység, és ez adja ki a képernyőn megjeleníthető videojelet és a hangokat.
„véres töltelék vagyok a tömegbélben – / csillagmustárral fal fel az éhes univerzum” A Bada Dada Alapítvány MERSZ Könyvek sorozatának nyolcadik kötete, Horváth Eve: Konzol, tizennegyedik oldal, a Légszomj című vers nyolcadik és kilencedik sora. Ami ez előtt szerepel, annak olvasása közben „csupán” annyi kristályosodott ki előttem, hogy itt valami nagyon eredeti, kegyetlenül őszinte és elemi erejű lírával van szerencsém megismerkedni; amikor viszont az említett részhez értem, már azzal is tisztában voltam, hogy ez részemről szerelem (b)első látásra, másképpen fogalmazva: szíven ütött a kiplingi „egy vérből valók vagyunk te meg én” érzése. Ösztönös, látomásos költészet (mely ugyanakkor nagyon is átgondolt). A legnemesebbek közül való.
Szürrealista költői ŰR. „KÁBÍT hogy érkezik a tavasz és szinte sós a levegő elég a pirítóst az erkélyre tenni és a nap alá hordani körbedrótozott identitásomat mert a TRANSZ betölti a teret intergalaktik intergalaktik ánádö dimensi ÁNÁDÖ DIMENSI” (Jelentés az Uránuszra). A költő az űrazúrba száműzetett? Vagy mindig is az volt igazi otthona? Horváth Eve lírájában mindenesetre feldarabolódik, helyet cserél, olykor el is enyész idő és tér, és teljesen nyilvánvaló, hogy az igazi hazát egészen máshol kell kutatni, mint amit a jelen abszurd társadalom próbál belén sulykolni. És persze egészen más eszközökkel is, hiszen az elme csupán a blake-i „riasztó semmi” kulisszái között tévelyeg. Honnan jöttem, hová tartok? Hol van a helyem, és mi a feladatom a világban? A szerző persze – mint ahogyan egyikünk sem – nem érti, mert nem is értheti. De érzi! Ez a költészet másik dimenziója, amikor „ötletek szürke cicái szopják a múzsamamát” (Anyagellenállás). A szent ihlet, amely még ha csak kérdéseket tesz is fel, akkor is szolgál válaszokkal. „szinkópák töredezett dallamhézagain át hallgatom az űrpiócák csillagokon élősködő / szopásának cuppogó ütemes töltekezését mi vagyok én honnan jöttem” (Taigetosz). Költői metafizika. Létezik másféle?
Horváth Eve versei egyrészt véresen komolyak, a szó pejoratív értelmében nem „viccelik el” témáikat: fellelhető bennük éles társadalomkritika (ironikus hangvételbe ágyazva), hitelesen szólnak a személyiség, a nemi identitás problematikájáról, a mindent betöltő hiányról (hiszen igaz művészet csakis a hiány meglétében teremhet zamatos gyümölcsöket), mivel „Nincs miért, hogy. Csak a csak van. / Megszakadt emlékalakzatban. / A jelentés elvész, elenyész. / Nincsen a részekhez egész.” (Fragme). Szürreális világkritikában fogalmazódnak meg vallásról, politikáról és a jelen elidegenedett társadalom megannyi szegmenséről. Ugyanakkor a szerző abszurd, álmokból is merítő sorai, történetfragmentumai – mert amennyire lírai, annyira epikus is – korántsem mellőzik a humort, a nemes, weöres-i értelemben vett játékot „túl a szóperencián”. Lélegzetelállító költői képeiben bebizonyítja, hogy a művészetben nincs, amit nem lehet, és amit ne lenne szabad megcsinálni! Hatásai között felfedezni vélem a beat költőket, de találhatunk itt még rendkívül eredeti haikukat is, amikor pedig a rímekkel játszik, az a slam poetryvel mutat rokonságot. Egyébként egy bő évtizeden keresztül a hiphop szubkultúra szereplőjeként is tevékenykedett: innen is eredhet az a csodálatos zeneiség, mely prózaverseiben csakúgy fellelhető, mint a rímes-időmértékesekben. Olykor olyan érzéssel tölt el, mintha Weöres Sándort hallanám slammelni. Káprázatos.
Fontos megjegyezni, hogy a kötet – ahogyan e sorozat esetében már megszokhattuk – külcsínében is impozáns. Üdítő a tördelése, a „szellőssége”, a betűtípusok változatossága, nem utolsósorban pedig Syporca Whandal extravagáns borítóterve és illusztrációi, melyek a versekkel szerves egészet képeznek.
Ami a könyv címét illeti, a konzol elsősorban nyilván a WikiSzótár harmadik definíciójára utal, a számítógépes konzolra, amelyen ez az emberi társadalomnak nevezett abszurd játék fut, és amely metafora által a szerző megkérdőjelezi az anyagba süllyedt világ valódi voltát, amiben a mindenkori költő mindig is „megélhetetlen halhatatlanságán tépelődött, aztán meghalt élni” (Nonszenzus). Mindazonáltal a szó másik jelentése felett is eltöprenghetünk, hiszen ha valami, akkor éppen a költészet lehet egy igazabb, reményeim szerint egyszer felépülő új világ erős tartópillére.
