2022. május 24., kedd

Moccanások

A körömcipő

A kirakatban mindenféle cipő sorakozott, de a körömcipő, a piros körömcipő volt a legszebb. A cipőboltos is így gondolhatta, hisz fő helyre tette, egy tükrökből készült kocka tetejére, szemmagasságba. Ahogy besütött a kirakatba a nap, a tükör megsokszorozta a ragyogást, és olybá tűnt, mintha a körömcipő fénylene. Akár valami mesebeli kincs – gondolta a lány, aki már a szomszéd utcán jőve sietősre fogta, hogy mielőbb odaérjen a kirakat elé. Előbb csak messziről figyelte, majd araszolt egyre közelebb, végül az üveg előtt lecövekelve elővett maroknyi tökmagot, és úgy törögetett, hogy nem vette le tekintetét a tükörkockán álló gyönyörűségről. Hetekig ment ez így. Kopogós, szabálytalan léptei mindig a nagymise után hangzottak fel, ahogy háromnegyedet ütött a toronyóra, és az árnyak megrövidültek a főutca kövezetén. Végül csak rászánta magát: megveszi a cipőt. Az eladó értetlenkedő arckifejezése, sőt a lábbeli borsos ára se tartotta vissza. Kipirult arccal sietett haza, és a folyosón lévő nagytükör elé helyezte a cipőket. Úgy állt mögéjük hosszú, nyári szoknyájában, hogy a tükörben szinte nem is látszódott a faláb.

(Bicskei Anikó illusztrációja)

A kertész

A kertészt újabban már a rózsái sem vidították fel. Ült naphosszat azon a hányódó kocsiülésen, amit még nagyapjától, a valamikori fuvarostól örökölt, csak ült és nézte a felhőket. Fel se tűnt neki, hogy szinte kibuknak ágyásaikból a rózsatövek, a begóniákat felfalják a tetvek, a borostyán pedig megbarnul és rátapad a ház falára. Lélegzésének ütemére mozgatta mezítelen lábujjait a kertész, elhajtott egy-egy szúnyogot, és nagyot kortyolt a kancsóban lévő kútvízből, amit ott tartott a keze ügyében. A felhők eközben vonultak, elhaladtak a kert fölött, némelyik még alakot is váltott, és ágon ülő madárból platánfa, abból meg szélkelep lett, mire eltűnt a kertész látóteréből. Az eső, a három hétig tartó nagy esőzés után azonban történt valami. Feltápászkodott a kertész a hányódó kocsiülésről, a szerszámoskamrába ment, majd festékekkel a kezében tért vissza. Egy vödörben összeöntötte a színeket, s munkához látott. Előbb a rózsák, aztán a begóniák leveleit festette át, végül a borostyánét. Az sem zavarta különösebben, hogy ecsetje nyomán a borostyánfüggöny darabokra hullott, akár a szárított dohánylevél.

(Bicskei Anikó illusztrációja)

A hegyek óriása

A boltos egyszer csak növekedni kezdett. Eleinte centinként, aztán gyorsabban. A gyerek elhűlve nézte, hogyan képes ez a szürkés öregemberbőr ekkorára nyúlni. A polcszélig, a lámpáig, annál is feljebb.

– Lopol?! Meglopol?! Furtonfurt meglopol engem?! – tajtékzott a boltos, miközben nőtt a szája, s szájában az odvas foga is nőtt. Nőtt szüntelen.

A gyerek sose látott még ekkora fogat, ekkora bajuszt és szemöldököt. Igaza lehet a guzlicás fiának – gondolta a gyerek –, mégiscsak létezik a hegyek óriása. A guzlicás fia ugyan azt mesélte, hogy az ő hegyükön, azon a hegyen, ahonnét a guzlicás ide költözött a sátortelepre a feleségével meg a gyerekével, szóval azon a hegyen él az óriás. Moha nő a feje tetején haj helyett, széndarabok potyognak a szájából, amint megszólal, kitépett fenyőfák törzsével vakarja a hátát, amikor viszket neki, és ha elszellenti magát, kettéreped az ég. A gyerek eddig azt gondolta, hogy a guzlicás fia kitalálta azt a mohafejűt, erre meg kiderül, hogy a hegyek óriása itt él, a városszélen, és édességet árul a csengettyűs cukorkásboltban.

– Lopol?! Meglopol?! Furtonfurt meglopol engem?! – tajtékzott a boltos, miközben nyakán kidagadtak az erek, és a feje ellilult, mint egy pulykakakasnak, amikor elfutja a vér, majd hirtelen elvágódott a padlódeszkán.

A gyerek a kassza mellé ejtette markából a medvecukrot, és kimenekült az utcára. Egész a szemétlerakóig futott. Ott torpant csak meg. Bánta, hogy visszaadta. Úgyse kell már az a medvecukor az óriásnak – gondolta a gyerek –, hisz csak hever ott a pultja mellett, akár egy törött székláb.