Az eddigi legfurcsább és legizgalmasabb választássorozat kezdődik ma az EU-ban, ahol mind a 28 tagállamban voksolnak, ám lehet, hogy egyben fölöslegesen. A sort Hollandia és az a Nagy-Britannia nyitja meg, amely nemsokára kiléphet a közösségből. Ebben az esetben távoznak a képviselői is, akik a szavazás eredményeként kerülnek be az Európai Parlamentbe (EP). A tagországokban négy nap alatt a testület 751 mandátumáról döntenek. Többségükben az utolsó nap (vasárnap) tartják a választást.
Ma kezdődik és vasárnap este ér véget az EU 28 tagországában az a választási maraton, amelynek keretében a szavazók eldöntik, kiket juttatnak az Európai Parlamentbe. A verseny a testület 751 képviselői helyéért folyik. A bejutók öt évig maradhatnak tisztségükben, miután július 2-án leteszik az esküt.
Kivéve a brit képviselőket, akik azonnal távoznak, amint hazájuk kilép az EU-ból. A tervek szerint erre legkésőbb ősszel kerül sor. A britek már ma dönthetnek arról, kik képviseljék őket az EP-ben. Ha viszont a kiválasztottjaik elhagyják a testületet, már csak 705-en ülnek majd az uniós parlamentben, a bennmaradó 27 országból.
A választások nyitónapján még Hollandiában járulnak a szavazók az urnák elé. Pénteken és szombaton további öt helyen (Csehországban, Írországban, Lettországban, Máltán és Szlovákiában), a maradék 21 tagállamban – köztük Magyarországon – meg vasárnap.
A szabályok szerint egyetlen ország hivatalos eredményeit sem lehet addig közzétenni, amíg mindenütt véget nem ér a voksolás. Ezért az EP új összetételére, illetve az EU egészére vonatkozó első hivatalos becslések csak vasárnap éjfél körül jelenhetnek meg, a hivatalos végeredmény pedig néhány nappal később.
Becslések szerint Hollandiában és Nagy-Britanniában euroszkeptikus párt nyerheti meg a legtöbb szavazatot. A Benelux országban a radikális jobboldali, populista, EU-, bevándorlás- és sok egyéb-ellenes Fórum a Demokráciáért (FvD) lehet a befutó, a szigetországban meg a Brexitet támogató valamelyik politikai erő.
A társállamok a népességarányuknak megfelelő számú képviselőt küldhetnek az EU parlamentjébe. A legtöbbet (96-ot) Németország és a nála valamivel kisebb Franciaország (74-et) és Nagy-Britannia (73-at). Nem tudni azonban, hogy a britek meddig maradnak. Az viszont biztos, hogy a Brexit után az EP-mandátumokat részben újra el kell osztani.
Ötvennél több mandátumra csak további három tag számíthat: Olaszország (76), Spanyolország (59) és Lengyelország (52). A választási nyitány egyik főszereplőjeként Hollandiának már be kell érnie 29 mandátummal. Magyarországnak meg 21-el. A legkevesebb képviselője a legkisebb társállamoknak lesz: Ciprusnak, Luxemburgnak és Máltának – mindegyiknek hat.
A szavazásra jogosultak táborába 426 millióan tartoznak, nagy kérdés azonban, hányan élnek majd a lehetőséggel. A részvétel ugyanis az 1980-as évektől folyamatosan csökken; míg az első megmérettetéskor, 1979-ben majdnem 62 százalék adta le voksát, legutóbb (2014-ben) már csak 42,61 százalék volt az uniós átlag. Öt évvel ezelőtt leginkább Szlovákia lógott ki a sorból, hiszen választóinak mindössze 13,05 százaléka ikszelte be valamelyik képviselőjelölt nevét. Belgiumban, Bulgáriában, Görögországban és Luxemburgban ilyen gondok aligha lesznek, hiszen ott kötelező a részvétel.
A képviselőket ugyan a nemzeti szintű pártok jelöltjei közül választják, ám az EP-be kerülve ideológiai alapon szerveződő pártcsaládokhoz csatlakoznak. Így elsősorban nem a saját országuk érdekeit képviselik, hanem azét a pártközösségét (frakcióét), amelyhez tartoznak.
Az EP-ben eddig nyolc frakció működött. A választások után ez a szám biztosan megváltozik. Nehéz azonban megjósolni, miként szerveződnek majd meg az új politikai csoportok. Részben azért, mert néhány tagállamban teljesen átalakult a pártrendszer, részben meg azért, mert előretörtek az euroszkeptikus, populista és szélsőséges erők, amelyek arra törekszenek, hogy egy nagy frakcióban egyesüljenek, az eddigi három helyett.
Annak viszont kicsi az esélye, hogy a Brüsszelt ostorozó erők képviselői többségbe kerülnek az uniós parlamentben. Inkább az tűnik valószínűnek, hogy az EP-képviselők közvetlen választásának 1979-es kezdete óta a legjobb (összesített) eredményt érjék el. Ezért már hetek óta azt szajkózzák, hogy az idei választások kulcsfontosságúak, sőt sorsdöntőek lesznek, mert reményeik szerint nemcsak az EP-ben, hanem Brüsszelben is növelhetik befolyásukat.
A brit különlegesség mellett éppen ez biztosítja a választások másik izgalmas részét. Természetesen csak azokban az országokban, ahol előretörtek a szélsőséges, EU-ellenes erők.
A felmérések arra utalnak, hogy a mandátumok legalább 25, legfeljebb 33 százalékát szerezhetik meg, a hagyományos nagy (nép)pártok rovására. Mindebből persze az is következik, hogy a populisták még együtt sem vehetik át a vezető szerepet az EP-ben.
Bár nem az övéké lesz a főszerep, jelentős megerősödésük esetén jócskán megnehezíthetik a korábban meghatározó jelentőségű két vezető és nagy befolyású pártközösség, a konzervatív (kereszténydemokrata) Európai Néppárt (EPP) és a szocialisták (S&D) dolgát. Ha túl sok szavazatot szipkáznak el tőlük, az EPP-nek és az S&D-nek egy harmadik, legrosszabb esetben negyedik társat (pártcsaládot) is találnia kell az eddigi irányító pozíciójuk megőrzéséhez.
