A muzsikálás misszió

A magyarországi Kolompos együttes nem véletlenül népszerű a gyerekek és szüleik körében, közel harminc éve mintegy misszióként azt az utat választotta, hogy zenés-mesélős, játékos-táncos mókázáson keresztül közel viszi a legkisebbekhez a népzenét, a népszokásokat. Az autentikus magyar népzenét játszó együttes ezt a küldetést végzi határon innen és túl, a Kárpát-medence magyarlakta vidékein óvodákban, iskolákban, fesztiválokon. Május közepén Zentán az Énekelt Versek Fesztiválján vendégeskedtek, ugyancsak a gyerekeket szórakoztatták, nem is akárhányat, hiszen a sportcsarnokban több mint ezren összegyűltek. Nagy Zoltánnal, az együttes vezetőjével a koncert után beszélgettünk.

• Nem csak népzenét játszanak, nagy hangsúlyt fektetnek a népi szokásvilág megismertetésére. Honnan ered ez a küldetéstudat?

– Egyszer nagyon régen éreztünk rá arra, hogy milyen fontos lenne ezeket a dalokat, ezeket a régi szokásokat, a régi falubeli játékokat megmutatni a gyerekeknek, olyan vidám formában, ahogyan azt hajdanán megélték faluhelyen, mert még egy komoly szokás is, akár egy betlehemezés is egyféle játék volt. Ezeket akartuk megmutatni a kicsi gyerekeknek és mindenkinek, és csakis így élményszerűen, nem pedig valamilyen tudásanyagként beültetve a fejükbe. Közös játékkal, közös énekkel, átéléssel visszük hozzájuk közel a népszokásainkat, hogy elsősorban ne az agyban, hanem a szívben, a lélekben legyen benne ezeknek a szeretete. Ez egy olyan hatalmas kincs, olyan gyönyörűség, amit a mai világban így lehet megismerni. Ezt éreztük meg valamikor régen, és azóta is ezt tartjuk feladatunknak. Mindig azt mondom, hogy ma már népszerű lett a gyerekeknek való muzsikálás, de nagyon fontos az indíttatás. Nem üzletből muzsikálunk, hanem szinte missziónknak érezzük ennek a szokásvilágnak az átadását. Mi nem voltunk sztárok, óvodáról óvodára jártunk, szájról szájra terjedt, hogy élvezik a gyerekek a körünkben eltöltött időt, és mi a mái napig száz százalékot igyekszünk nyújtani. Számunkra ezek nem előadások, ez nem szereplés, mi játéknak fogjuk fel ezt a missziót. Nem tudjuk előre, mi lesz a következő muzsika, azt én szoktam megsúgni a többieknek, hogy most ez és ez következik. Mindig alakulunk a közönséghez. Ha sokan vannak, akkor tudjuk, hogy többet kell mozgatni a gyerekeket, így volt ez itt Zentán a sportcsarnokban is, ahol több mint ezer gyerkőcöt kellett lekötnünk.

• Milyen koncepció alapján épül fel a műsoruk?

– Meg kell teremtenünk az atmoszférát, a figyelmüket meg kell szereznünk, ehhez kis játékokon keresztül ismerkedünk össze. A gyerekek nagyon szeretik a hangszereket, a hangszerhangok a sajátosságaink, és ez mindjárt elnyeri a tetszésüket. A közönség teszi mindig változatossá a programjainkat, és a színpad is meghatározza. Érezni kell, hogy hol az a pont, ahol a verbális dolgok kevésnek bizonyulnak, és meg kell szólaltatni a muzsikát. Kell egy építkezés a dalokban is, a játékokban is, és csak utána következhet olyan rész, amikor ők, a gyerekek nem csinálnak semmit, mert éppen nem tudják a dalt, a benne lévő szöveget, viszont azokat is meg kell mutatni nekik, mert ilyen volt a mi népzenénk. Leültek, nyüsztölték a hangszert másfél órán keresztül, és táncoltak rá. Most ennek a zenének kicsit más a funkciója, nem főképp csak tánczene, hiszen ülnek a kicsik, hallgatják, és próbáljuk őket bevonni, de régen nem így volt. Régen természetes volt, hogy csak tánc alá való muzsika volt. Ezt nehéz így megvalósítani, ezért fontos, hogy mindenki figyelmét megragadjuk, és azt végig tudjuk vinni. Egy ilyen műsorban, muzsikálásban nincs idő például hangolásra, mert a gyermek figyelme pillanatok alatt elkalandozik. Sokszor még szám közben is elkalandozhat, ha éppen olyat játszunk, amit ő még nem ért. Amúgy is, a népzene az komolyzene, ahhoz nagyon kell érteni, hogy élvezni, szeretni tudjuk. Talán a mesével tudnám összehasonlítani, mert szerintem egy mesét is azért kér olyan sokszor egy gyerek, hogy mindig továbbmenjen a megértésben, és végül is nem a mesét érti meg, hanem az egész világot a mesén keresztül. Ez így valahogy van a népzenével is. Mi pontosan tudjuk, melyiket nem értik, mert akkor mindig zajonganak, és akkor kell őket közelebb vinni hozzá, olyankor eljátsszuk, elszerepeljük, ami benne foglaltatik.

• Ahhoz, hogy közel kerüljenek a gyerekekhez, a gyermeki lelkületet meg kell őrizniük magukban, ugyanakkor a szülők nyelvét is érteniük kell. Ezt a Kolompos nagyon jól tudja, hiszen az óvodások, a kisiskolások és a szülők is élvezik a koncertjeiket.

– Amikor igazán jól érzik magukat a körünkben, akkor nagyon boldogok vagyunk. Sokszor a szülők is rajtunk keresztül kerülnek kapcsolatba a népzenével. Ez számukra is lehet egy első lépcső, mely csodapalotába vezet, a mi hagyományainkhoz, melyek megismeréséhez egy élet is kevés. Mi egy első lépcsőfok vagyunk, amire a kicsi is fel tud lépni, és a szülő is, és onnan már tovább tud nézni. Nem elsősorban azoknak muzsikálunk, akiknek a szülei már eleve néptáncosok vagy népzenerajongók, mert ők úgyis belenőnek abba, hanem azoknak, akik nem ismerik, akiknek valamilyen ellenérzésük van vele kapcsolatban. Még tizenvalahány évvel ezelőtt, amikor kezdtük a Kolompos tábort, akkor a népzenét még úgy kellett a szülők nagy részével megismertetni, hogy ne féljenek ettől, ez nem egy nacionalista valami, hiszen ez hajdanában mindenkinek az életéhez hozzátartozott, erre szórakoztak, erre énekeltek, ez volt a keresztelőn, ez volt a temetésen, és így kezdték megérezni, hogy része lehet a mai ember életének is. Szerencsen, Tokaj-Hegyalján tartjuk a családi táborunkat, ahol mindennap megiszunk egy pohár bort, szól a muzsika, énekelünk, táncolunk, és ehhez nem kell tánctudósnak lenni. A faluban az ügyes táncosnak megvolt a becsülete, de ugyanúgy eljárta a legényest és más táncokat is a kevésbé ügyes is, és ugyanúgy meg volt becsülve, nem nevették ki. Ezt kell megmutatni a mai embernek is.

• Nagy utazó az együttes. Merre vezetnek az útjaik?

– Én régen a Téka együttesben muzsikáltam, és bejártuk tulajdonképpen az egész világot, de mindig arra vágytunk, hogy milyen jó lenne, ha Magyarországon lenne olyan sok fellépésünk, hogy ne kelljen elmenni, és a Kolompossal eljutottunk idáig, hogy Magyarországon és a magyar nyelvterületen olyan sok a fellépésünk, hogy nem kell távoli vidékekre utaznunk. Annak is megvan a szépsége, de bennünket most már annyira nem érint, mert gyermekműsort idegen nyelvű gyerekeknek nem tudunk készíteni. Oda járunk vissza, ahol vannak magyarok, például Londonba, Németországba mentünk sokat, Finnországban is voltunk, és a Kárpát-medence magyarlakta vidékein. Most is megyünk majd Erdélybe, és aztán szerveződnek egyéb utak is. Ezek az utak azért is nagyon fontosak, hogy érezzük, egy nemzet vagyunk, és ez a döntő. Április végén Révkomáromban muzsikáltunk, és nagyon szép élményünk volt. Amikor legelőször voltunk ott, kb. tíz éve, akkor még azt éreztük, hogy falak vannak közöttünk, néhány éve viszont változtak a dolgok, már azt érezzük ott Révkomáromban is, hogy ezek a falak ledőltek, és nemcsak olyan szempontból, hogy a mi kapcsolatunk változott meg, és a mi révünkön történt meg, hanem összekovácsolódik a nemzetünk. Ez csodálatos érzés. Én örülök az uniónak is, a V4-eknek is, mert közelebb kerülünk egymáshoz, és nemcsak úgy, hogy magyar a magyarhoz, hanem a magyar a szlovákhoz, a lengyelhez, a románhoz, a szerbhez. Ezt a közelebb kerülést minden szinten érezzük. Itt mindig valamilyen nagyhatalom kereszttüzében hol ide, hol oda kellett állnunk, hol minket, hol másokat használtak fel valamire, hol erre, hol arra kellett haragudni, pedig az én édesapám is Erdélyben született, és azt mondta, soha semmi probléma nem volt egymással a románok meg a magyarok között, hát ezt kell megvalósítani a jövőben.