Dani nyugtalan volt. Szobáról szobára járkált, két okostelefonnal a kezében. Szórakozott, játszott a nővérekkel. Tehette, igazán jóképű, kisportolt alkatú fiatalember volt. Ifjú korában a városi kick-box-klub egyik versenyzőjét csodálták benne. Amióta megnősült, elhanyagolta magát, illetve az edzéseket. Fel is szedett néhány kilót. A fölös kilók nem hatottak ki lelki világára. Ha mégis, azt magabiztos kereskedő-üzletember magatartásával palástolta. A kórházban divatos olasz és német torna- és szabadidő-cipőket szerzett be, és olcsón értékesítette őket a nővéreknek. Számára játékos üzletet jelentett beteg tüdejének gyógyulása, csak a főnővérrel kellett időnként bújócskát játszania.
– Ide nézz, tesó – szólt Tamásnak Dani –, itt vagyunk négyen, kick-boxolók. Ez a kép tizenkilenc éves koromban készült. Abban az évben mi négyen ötven embert dobáltunk széjjel! Egy csoport albán meglátta az autónkon a szerbiai regisztrációt. Nekünk jöttek, ennyire gyűlöltek, pedig nem is tudták, kik vagyunk, milyen nemzet valójában. Védekeznünk kellett, úgyhogy egy részét lecsaptuk, a többit szétdobáltuk. Ki is tiltottak minket Svájcból, mert hogy ott történt. A svájci rendőrök is az albánok oldalára álltak.
Dani most halkabbra fogta a szót. – Figyelj, tesó, itt van ez a teló, legyen nálad, tartsd a fiókodban! Ha keresnek, hívj! Tíz perc alatt itt leszek. Milánnak is adtam egyet, ha gáz van, szóljatok!
Milán délkeletről, egy, a román határ közelében levő faluból került a megyei kórházba. Erős dohányzás okozta a tüdőbetegségét. Ebéd után, amikor az orvosok egy része visszahúzódik az irodákba, és kizárólag számítógépeiket kezelik, a nővérek figyelme is enyhül. Milán és Tamás a lépcsőház átlátható üvegfala előtt ült. A felhőket figyelték, s időnként csendesen megbeszélték azok alakját, formáját.
– Nézd, olyan, mintha angyal volna – szólt Milán.
– Pont olyan – mondta Tamás –, hatalmas és fehér, kivont karddal!
– Te honnan jöttél? – kérdezte Milán.
– Udvarról – válaszolta Tamás.
Ezután sokáig hallgattak, csak szemeik feleseltek a folyton változó, formabontó felhőkkel. Tamás törte meg a csendet.
– Látod, ott balra, fenn! Mint a párnák, tollpárnák egy rakáson! Örömmel rájuk vetném magam.
– Én összepakolnám őket, s jól eladnám!
– Mit csinálnál?
– Én tollas vagyok, ezzel foglalkozom!
– Jól keresel?
– Szépen megélek. Neked van kerted?
– Egy kendőnyi.
– Most szívesen lennél a kertben?
– Talán, de most inkább az égi tollpárnákról figyelném, hogyan virágoznak a gyümölcsfák.
– Úgy beszélsz, hogy költő is lehetnél. Ha írnál verset, meglátnád, hogy én is tudok magyarul olvasni.
– Elhiszem, ha mondod – szólt Tamás.
– Látom, olvasod a Bibliát.
– Igen, te is szeretnéd? – kérdezte Tamás.
– Mesélhetsz nekem belőle – mondta Milán. – De most jobban érdekel, hogy milyen, s mire hasonlít a tüdőm! A doktor szerint izgorela a rengeteg cigarettától.
– Szerintem a szó magyarul azt jelenti, hogy kiégett – mondta Tamás, és Milán felé fordult. A szemébe nézett, s folytatta: – Úgy képzeld el, mint a szivacsot. Az egészséges tüdő nedves és rugalmas.
– A te tüdőd úgy nézhet ki, mint az a szivacs, amelyik hosszú ideig állt a tűző napon, és néhányszor az eső is megdolgozta. Száraz és fekete.
– Láttam már ilyen szivacsot – szólt Milán.
– Akkor megvan a diagnózis! – mondta Tamás, és felkacagott.
Ekkor a másik férfi is felnevetett s még egy ideig együtt nevetgéltek, egyszer a felhők alakzatán, másszor Tamás diagnózisán.
Zaj és lárma ébresztette a betegeket. Tamás csak pislogott, mint béka a mocsárban. Milán hozta a hírt és a pontos időjelzést.
– Dani megszökött, de visszahozták! Negyvenfokos lázzal összeesett egy bárban, hajnali fél kettő-kor. Most tíz perc múlva fél három. Önmaga ellen cselekszik a gyerek, de a sorsa mellett akkor sem mehet el fütyörészve!
