Szennybe mártott szavak

Pomozi Péter

2019. május 20., 08:41

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Léphaft Pál karikatúrája

Léphaft Pál karikatúrája

Vannak velünk élő, egyre baljósabb jelenségek, melyek ellen újra és újra tiltakozni kell, mert a beletörődésünket jelző legyintéssel, netán szellemi meghunyászkodással jövőnk alapjainak felfalásában lennénk cinkosok. Kultúra és egyáltalán, kulturált társadalmi kommunikáció nélkül ugyanis nincs az emberiségnek jövője. Ma viszont az emberi kommunikáció elszennyeződése, a mindent elborító verbális mocsok alapjaiban fenyegeti kulturális hagyományainkat. Oly trágárrá lett a mindennapi nyelvhasználat, hogy inkább hasonlít az öntörvényű kültelki grundok szókészleti nihiljéhez, – hogy e grund harlemi, riói, moszkvai, pekingi vagy pesti, a kórtünet szempontjából édesmindegy, – mint egy tisztességes úriember vagy úriasszony békebeli stílusához. Hogy miért gondolják az emberiségnek céltudatosan süketté s vakká neveltetett tömegei, hogy az egyre primitívebb és alpáribb kommunikáció egyáltalán vezet valahová, én nem tudom. Azt viszont igen, hogy a tömegek vaksága miatt ez a szellemi és kommunikatív dekadencia mind kevesebbünknek tűnik fel, mondhatni, fájdalmasan „természetessé”, elfogadottá lett.

E hatalmas szenny-immunitásnak két fő oka van: egyfelől a közéleti erőteret sikerrel tematizálhatják fura politikusok fura fruskái, akik a magyar köztársasági elnöknek „olvasnak be”, s ezzel máris médiaszereplőkké avanzsálnak, csakúgy mint a lelkileg-szellemileg kiérdemesült ilyen-olyannék, akik kéretlen is „minősítenek” több millió Kárpát-medencei magyart Vajdaságtól Székelyföldig. Szándékosan nem nevezem meg a politikai mocskolódókat, mert nem érdemelnek néhány betűnyi személyre szabott figyelmet és nyomdafestéket sem. Érdekes, hogy a futballpályára berohanó rendbontót tilos megmutatni a képernyőn, nehogy mást is hasonló tettre motiváljon a nyilvánosság. A közéleti trágárság azonban elnyeri a zavarosban halászó médiaoldal figyelmét, ehhez elég nekirontani azoknak, akik még nemzetben és hagyományos értékrendben (is) képesek gondolkodni.

Másfelől viszont kell ehhez a társadalom cinkossága is: a globális lózungokkal elaltatott, művészeti és társadalomtudományi neveltetéstől világméretekben is egyre inkább megfosztott, végső lebutításra ítélt „köz” általában nem tiltakozik, hanem spontán legitimál. Eközben pedig a kereskedelemben is a trágárságot piedesztálra emelő reklámnyelv is tovább erodálja nyelvi tisztaságigényét. Betér az alpári stílusban reklámozott termékeket forgalmazó áruházláncokba. Most épp „bazi nagy görög” nyaralást nyerhet az egyik magyarországi multi kampányában. Elgondolni is rossz, mi lesz az adott bolthálózat következő kampányszlogenje. Hiszen, mint tudjuk, stilárisan (is) mindig van lejjebb, amely lentebb ránk is köszönt majd, mint az időközben túl puhává váló „bazi nagynál” ütősebb, durvább „szójáték”. Talán öt, talán három, talán csak egy-két évet kell várnunk rá. A folyamat ugyanis öngerjesztő. A tegnapelőtt teljesen elfogadhatatlan, mint említettem, ma(holnap) szentesített lehet. Csakhogy mi lesz majd a holnapi kisgyermekekkel, hiszen már a maiak is száz és száz olyan szón „edződnek”, amiért anya-apa még pironkodott, s amiért nagyszüleiket visszaesőként akár még az iskolából is kicsapták volna…

Ne hallgassuk el, hogy a köz spontán legitimációján túl, az értelmiségi beletörődés is életveszélyes! Ha rábólintunk arra, hogy a posztmodern útkeresésnek eladott (ál)irodalom féktelenül tobzódhasson perverznél perverzebb nyelvi megoldásokban, melyek sem elvágyódó, sem katarktikus, sem semmilyen emelkedett érzést nem képesek kiváltani olvasóikból, legfeljebb undort, féktelen undort, akkor az undorra való alapjogunkat adjuk fel. Ha a médiába, a színpadra, a kulturális élet színtereire, sőt, nem egyszer kiskorúak közoktatási tankönyveibe engedjük ugyanezt a mocskot, akkor holnap már tényleg nem lesz min csodálkozni. És nem is fogunk csodálkozni, milyen jól megélnek szennybe mártott szavaikból tahó diáklányok, tahó politikusok és még sokan mások. Régi szólásunk, a „káromkodik, mit egy kocsis” pedig múzeumba vonul, hiszen jelentését senki sem érti majd többé, hiszen a káromkodás fogalma végleg relativizálódik, kiürül.

Tényleg akarjuk-e ezt a verbális apokalipszist? Tényleg fel akarjuk adni a nyelv- és önvédelmi undorra való elemi kulturális és politikai jogunkat is?


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége