A terror intézménye

Baranyi István–Molnár Tibor: Mohol 1944–45

Mák Ferenc

2019. május 19., 21:48

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Baranyi István moholi anyakönyvvezető hosszú évek munkájával gyűjtötte össze az 1944-es partizánterror áldozatainak tragikus történetét, a 2008-ban megjelent Mohol rendezett tanácsú nagyközség – mezőváros című monográfiájában közzé is tette a kivégzettek addig fölkutatott névsorát. Döbbenetes erejű dokumentum volt ez akkoriban, mint minden, az ártatlanul kivégzettek emlékét őrző forrásértékű kiadvány, hiszen valamennyi följegyzett név mögött rettenetes tragédiák tornyosodtak az égi magasságok felé. Szép emlékű történészünk, Mészáros Sándor több írásában is fölhívta a figyelmet az áldozatok név szerinti számbavételének jelentőségére, 1991. március 26-án a Naplóban tette közzé Írjuk össze áldozatainkat című fölhívását, 1994. október 23-án és 26-án pedig Matuska Márton Magyar Szóban közölt A zsablyai névsor – A ’44-es vérengzés évfordulójára című munkája kapcsán Követendő példák – Az áldozatok névsorának gyűjtéséről címmel kétrészes tanulmányban fejtette ki a forráskutatás jelentőségét, kiemelve a levéltárak rejtett és rejtegetett dokumentumainak felbecsülhetetlen értékét. A budapesti Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány kiadásában 2018-ban megjelent, Molnár Tiborral közösen jegyzett Mohol 1944–45 című kötetben a szerzők immár levéltári források alapján rajzolták meg a népirtás történelmi hátterét, okainak politikai eredetét.

Fotó:Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány, Budapest, 2018, 98 oldal

Fotó:Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány, Budapest, 2018, 98 oldal

Baranyi István és Molnár Tibor Mohol 1944–45 című könyvéből (is) kiderül: 1944 őszén nem pusztán a győzelem diadalától megittasult, felelőtlen partizán-különítményesek kegyetlenkedéséről volt szó. 1944 őszén a Jugoszláviában éppen berendezkedő titói kommunista hatalom tudatosan tervezte meg, és hozta létre a magyar és a német lakosság „likvidálásának” intézmény-rendszerét. 1944 őszén államhatalmi gépezet gyilkolta halomra az ártatlan áldozatokat. Az 1944. október 17-én Versecen megtartott legfelsőbb jugoszláv politikai és katonai szervek együttes ülésén döntöttek a katonai közigazgatás Bánát, Bácska és Baranya (Drávaszög) területén történő bevezetéséről, a rendeletet maga Tito írta alá. A katonai közigazgatás bevezetése azt jelentette, hogy a bírói és a végrehajtói hatalom is teljes egészében a hadsereg (a partizán-különítményesek) ellenőrzése alá került, a civil hatalom képviselői csupán a katonai szervek parancsainak és utasításainak a végrehajtásában vehettek részt.

Ivan Rukovina, a katonai közigazgatás parancsnoka 1944. október 22-ei rendeletében nyomatékosan hangsúlyozta: „szükséges és elengedhetetlen a terület délszláv jellegének megőrzése és biztosítása”. A legfelső parancsnokság döntése és rendelete nyomán sorra alakultak a katonai közigazgatás helyi intézményei, a Zentai Városi Népfelszabadító bizottság 1944. október 20-án vette át a Tisza-parti városban a hatalmat, s azonmód létrehozta a hatalomgyakorlás rettenetes eszközét, a helyi népőrséget, melynek „magasztos” küldetése a közrend fenntartása és biztosítása lett volna. Mindazonáltal a népőrség különítményesei gyűjtötték be a bűnösnek vélt „elemeket”, ők hajtották végre a letartóztatásokat, ők végezték a deportálásokat, s ők látták el az internáló táborok őrzését is. A helyi bizottságok munkája fölött a felügyeletet a katonai hatóságok látták el – voltaképpen biztosították a terror féktelen tobzódását. A kötet szerzői a levéltári dokumentumok alapján megállapították: „A bűncselekmények elkövetésében, valamit a lakosság megfélemlítésében a jugoszláv alakulatok közül a XIII. Vajdasági Brigád Zentán állomásozó I. zászlóalja járt élen.” Zentán a háborús bűnöket kivizsgáló bizottság fegyveres különítményei 1944. november 10-re virradó éjszaka a Tisza-parti töltés mellett 65 embert lőttek agyon. „Joggal beszélhetünk törvénytelen likvidálásról – állapítják meg a kötet szerzői –, hiszen a legyilkolt személyeket nem bírósági ítélet alapján végezték ki, hanem embertelen módon, törvényellenesen tették el láb alól.”

Moholon a katonai közigazgatás idején a helyi népőrség a falu lakosságának zömét – szinte valamennyi magyar nemzetiségű férfit – őrizetbe vette, akiket azután a hármas iskolában működő Háborús Bűncselekményeket Kivizsgáló Bizottság kihallgatott, és a helyszínen döntött a sorsukról. Zentához hasonlóan Moholon is 1944. november 9-én hajtották végre az első tömeges kivégzést, melynek során 118 magyar férfit likvidáltak. A kivégzések azonban a következő napokban is folytatódtak, a tömegsírok helyszíne máig ismeretlen. S hogy valóban a kommunista Jugoszlávia első éveiben működött a népirtás teljes intézményrendszere, bizonyítja a holttá nyilvánítási és a vagyonelkobzási eljárás is. A könyvben felsorolt dokumentumok tanúsága szerint „a jugoszláv legfelsőbb vezetés határozatot hozott a németek, valamint a háborús bűnössé nyilvánított személyek ingó és ingatlan vagyonának elkobzásáról. […] Ezek a lépések voltak hivatottak megteremteni a jövendőbeli szocialista állami vagyon alapjait.” A Bánát, Bácska és Baranya (Drávaszög) ártatlanul kivégzett tízezreinek tragédiájában tehát korántsem a „fegyveres alakulatok túlkapásai” a felelősek, a Tito elrendelte katonai közigazgatás egész intézményrendszere működött közre a likvidálásokban.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége