A minket körülvevő világban számos tárgy a mindennapjaink részét képezi. Használati tárgyak, díszek, munka szempontjából fontos eszközök vagy éppen kevésbé fontos kiegészítők. Bármit is teszünk fókuszba, az évek, évtizedek során ezek a tárgyak hol eltűnnek, hol maradnak. Ha könnyen szelektálunk, akkor nem esik nehezünkre megválni tőlük, de ha igazi gyűjtögetők vagyunk, akkor féltve őrizzük, és igyekszünk a kincsnek vélt dolgokból minél többet beszerezni, amelyek az évek során komoly gyűjteménnyé nőhetik ki magukat.
Ilyen gyűjtőt tisztelhetünk Sóti Ferenc személyében is, aki a Zentai Gazdakör elnöke, egy beszélgetés során azonban teljesen más oldaláról ismerhettem meg. Arról, hogy mit, mióta és miért gyűjt, otthonában mesélt, ahol alkalmam nyílt szemügyre venni ezeket a tárgyakat. Az óriási gyűjtemény még rendszerezésre vár, sok dolog nincs kirakva, dobozban várja, hogy végső helyére kerüljön. De minden kétséget kizáróan nagy gyűjteményt láttam, amelynek végső helyéről is sokat beszélgettünk, és azokról a jövőbeli tervekről, amelyeknek a megvalósítása után másoknak is lehetőségük nyílik megismerni régmúltunk ezen tárgyi emlékeit.
• Mivel indult útjára a gyűjtés?
– Először is a mezőgazdasággal kapcsolatos gépeket kezdtem el gyűjteni, főleg a lovas szerszámokat, az 1800-as évek végétől az 1900-as évek elejéig jellemző gépeket, amelyekről egyértelműen mondhatom, hogy a mostani gépek alapjai. Ha megnézünk egy régi kukorica- vagy búzavető gépet, akármilyen földmegmunkáló eszközt, azok körülbelül úgy néztek ki akkor is, mint a mostaniak, csak ma már modernebb kivitelezésűek, illetve a nagy gépekhez vannak igazítva. A mechanikus módszerrel működő gépeket igyekeztem összeszedni. Van komplett lovas vetőgépem, amit lovak húztak, komplett alkatrészekkel. Van kétsoros kukoricaültetőm, amit két lóval húzattak. Ezek persze nagy eszközök, másik háznál vannak, amelyet később nagyon jó lenne tájház jellegűvé alakítani, ahol ezeket az eszközöket és egyéb gyűjteménytárgyakat meg lehetne nézni, lehetne róluk mesélni.
Persze számos egyéb tárgyam van, többek között szecskavágó gépek, amivel a takarmányt aprították. A mezőgazdasági gépek mellett más oldalról is megközelíthetjük a gyűjteményemet, hiszen nagyon sok mindent összeszedtem. Van valamikori bolti mérlegem, 500-600 darab fényképezőm, több mint 10 írógépem, számos kép, falióra, több tízezer kitűző és nagyon sok rádió, illetve villanyóra, amikre kimondottan büszke vagyok. A gyűjtőszenvedély egyik tárgyat hozta a másik után, nem volt célirányos ötlet, hogy én gyűjteni akarom mondjuk a faliórákat. Szembejött velem egy, kettő, három, aztán ahogy a többi dolognál, szépen kialakult az igény, hogy többet szeretnék belőle.
• Meg tudná fogalmazni, hogy miben gyökerezik a gyűjtőszenvedélye?
– Az idő kerekét vissza tudjuk tekerni egészen kiskoromig, és itt kiemelném a rádiókat. Abban az időben nem volt mindenkinek lehetősége új, gyári rádiót venni, hanem otthon, maszekban gyártották az ún. kristályos rádiókat, amiknél kristály által, egy fülhallgatóval lehetett hallgatni a különböző adókat. Emlékszem, beültünk a szobába, és hallgattuk, ami persze érdekes volt nekünk. Egyszerű fülhallgatóval, mégis különleges volt számunkra, főleg gyerekszemmel nézve. A rádió gyűjtése ennek az emlékére kezdődött, emellett már a mezőgazdasági eszközöket is gyűjtöttem.
• A rádiókat mikor kezdte komolyabban gyűjteni?
– 2000 körül jött egy olyan időszak, amikor nagyobb lendülettel kezdett növekedni a rádiógyűjteményem. Hol innen kaptam, hol onnan, volt, amit megvettem, a tollas házalósoktól is sokat vásároltam, és persze ne feledjük a vásárokat se. Manapság tanyákon, falvakban lehet ilyen kincsekre bukkanni, sokszor padlásokon. Városokban már egyre kevésbé.
Persze ezek közül a rádiók közül nem mindegyik üzemképes, rá kéne dolgozni. Bár szereztem régi lámpás rádiókhoz alkatrészeket, csak ugye ehhez is idő kellene, hogy nekifogjon az ember. De más gyűjtőknél is ez a helyzet, a gyűjteményük 60-70 százaléka már nem működik. Sokat ezek közül vagy padláson őriztek, ahol tönkrement, de volt olyan is, ami bár nagyszobában állt, de már régen elromlott, nem volt, aki megjavítsa, így maradt a dísz kategória, annak is sokat használják.
• Mennyi rádiója van?
– Most 270 darab körül, gyártási évét tekintve a 40-es évek utániból van a legtöbb, túlnyomóan a háború utániak. Persze akad az az előtti időből is, de abból kevesebb, meg bevallom, beszerezni is nehezebb őket. Van Portorož rádióm, amik Szlovéniában mentek, de nišim is, a valamikori Jugoszlávia egyik jellemző rádiója. Minél többet gyűjtöttem, annál jobban beleástam magam a rádiózás történetébe. Több helyen láttam rádiómúzeumot, többek között Gyulán, de interneten is nagyon sokra rábukkanhat az ember.
A kristályos rádiók után jöttek a lámpás rádiók, aminek varázsszeme volt, mutatta az állomás pontosságát. Ha kicsi volt a varázsszem, annál pontosabban lehetett fogni az állomást. Később próbálták a lámpákat kiiktatni, mert az költségesebb volt, utána jöttek a tranzisztoros rádiók, illetve olyanok, amiket kombináltak lemezjátszókkal. Majd az egyszerűbb és olcsóbb rádiók, amik már megfizethetőbbek voltak az emberek számára. Több évtizedet átölelve sokat beszereztem, de a legtöbb a 70-es, 80-as évekből származik.
• Rendszerezi-e valamilyen szisztéma szerint őket?
– Majd szeretném, csak idő kérdése. Némelyikből több is van, azokat érdemes lenne máshogy elrendeznem. Ha a meglévő elképzelésem alapján rendszerezve lenne, akkor már csoportoknak, iskoláknak vagy bármilyen egyéb érdeklődőnek meg lehetne mutatni, ezzel is emelnénk a zentai turistaforgalmat. Polcrendszert kellene kialakítani, ahol hézagok vannak, így nem egymásra lennének rakva. Persze szeretném továbbra is gyűjteni a rádiókat, szóval ha van valakinek, aki megválna egy-egy régi darabtól, és beleillik az én gyűjteményembe, akkor szívesen fogadom, hogy megőrizzük az utókor számára. Jobb, mintha az utcán kötne ki a szemetesben. Az a nehézség ebben, hogy nem mindenki értékeli ezeket a tárgyakat. Persze mindegyikünk számára más jelenti az értéket, de az ilyen jellegű régiségek nem elhanyagolandók, inkább meg kellene menteni őket.
• A gyűjtőszenvedélye sok egyéb dologra kiterjed, többek között ilyen a villanyóra-gyűjteménye is.
– Amikor az Elektrovojvodinában dolgoztam, onnan jött, hogy össze kellene szedni ezeket is. Hol hozták a szerelők, szedték össze, hol pedig én gyűjtöttem. Aztán hazahoztam, és szépen folytattam a gyűjtést. Darabszámra, bevallom, nem tudom, mennyi van, de mindenképpen 200 fölött. A legöregebb 1936-ból származik, a plombáján szépen látszik.
• Mit emelne ki még a gyűjteményéből?
– Régi pénzeim is vannak. Fémpénzek, papírpénzek, még lyukas fillérek is. Ezt nem tartom annyira komoly gyűjteményemnek, de hobbiszinten ez is érdekel. Rendszereztem őket, vannak könyveim hozzájuk, hogy miket kellene beszerezni, tartom a kapcsolatot más gyűjtőkkel, akikkel ha van lehetőségem és alkalmam, cserélek, és persze évente járok gyűjtőtalálkozókra is, ahol hasonló érdeklődésű emberek megfordulnak, ott is lehet kincsekre bukkanni. A korukat illetően az 1900-as évektől kezdve vannak pénzeim. Magyar inflációs forintok, a német birodalom márkájának az inflációs pénzei, pengő meg persze dinár is.
Természetesen most sem soroltam fel mindent, ahhoz túl régóta és túl sok mindent gyűjtök. Bízom benne, hogy hamarosan eljutok odáig, hogy rendszerezzem őket, mert akkor én magam is jobban át fogom látni, mi minden van nálam. Mindenesetre nagy öröm számomra a gyűjtés, kikapcsol, feltölt, mára már teljesen a hétköznapjaim részét képezi, és ezen nem is szeretnék változtatni.
A Szórványlétben projektum finanszírozásában részt vesz a Köztársasági Államigazgatási és Helyi Önkormányzati Minisztérium.
