Az iparosítás előtti korszakban természetes volt, hogy a legnépesebb ország gazdasági teljesítménye a legnagyobb. Tehát Kína volt a világ első gazdasági hatalma. A gazdaság robbanásszerű megugrása azonban más helyzetet teremtett, így Kína az elmaradottabb országok közé szorult. Újabban azonban ismét bekövetkezett egy fordulat: Kína ismét az élre tör. Máris a világ második legnagyobb gazdasága, és minden esélye megvan arra, hogy hamarosan az első legyen. (Az Egyesült Államok gazdasága évi 2 százalék körüli ütemben növekszik, Kínáé pedig még a lassulás ellenére is 6 százalék körülivel.)
Igaz, hogy egy ország erejét még mindig hadserege határozza meg, de nyilvánvaló, hogy a világ gazdasági helyzetében bekövetkező ilyen hatalmas fordulat nem maradhat hatástalanul. Főképp azután, hogy Kína eltökélte: gazdasági erejét a világkereskedelem még erőteljesebb befolyásolása érdekében arra fordítja, hogy végrehajtsa a század legnagyobb vállalkozását. Megvalósítja az Egy övezet, egy út (népszerűen Új Selyemút) nevű elképzelést, ami azt jelenti, hogy Kína keleti határától Skandináviáig a két kontinenst korszerű autó- és vasutak, átalakított kikötők kötik össze, hogy szabadon áramoljon az áru.
Mivel ez a vállalkozás azt is jelenti, hogy Kína nemcsak még fontosabb szerepet kap a világkereskedelemben, hanem azt is, hogy fokozotabban jelen van az út mentén fekvő országokban (több mint 60 országról van szó), joggal vetődik fel a címünkben feltett kérdés. (A címet a Le Monde Diplomatique első oldalon kezdődő és bent két teljes oldalt megtöltő cikkétől vettük kölcsön. De a Le Monde is majdnem egy teljes oldalnyi cikket közölt a veszély egyik formájáról: Európa lemarad.) Különösen azért, mert ez a jelenlét fokozottabb hatást jelent az érintett országokban. (Már van rá példa, hogy Srí Lanka kikötőjét azért engedte át Kínának, mert nem tudta fizetni adósságát.)
A veszélyre legelőször Donald Trump amerikai elnök figyelt fel. Az eddigi elnökök ugyanis elsősorban két dolgot néztek. Egyrészt azt, hogy a hadsereg erejét nézve Kína még nem komoly ellenfél. (Ezt Trump is látja, mert ez azt jelenti, hogy a fegyverekre költött pénzeket sem lehet vele indokolni. Vagyis nem lehet indokolni, hogy az USA túl sokat költ a hadseregre, a Le Monde Diplomatique minősítése szerint teljesen feleslegesen. Bár megsokallta azt a pazarlást, hogy az amerikaiak 2016-ban 26 ezer bombát dobtak le 7 országra. Tehát mérsékelni próbálja az amerikai szerepvállalást a világ ügyeinek intézésében.) Másrészt náluk Kína megítélését befolyásolta, hogy Peking szinte egyáltalán nem mutatott érdeklődést a nemzetközi politika iránt.
Trump viszont arról ismert, hogy elég nagy fokú politikai tapasztalatlansággal az utca emberének logikájával nézi a világot. Felfigyelt tehát arra is, hogy problémát jelent, sőt a kölcsönök felvételénél, az amerikaiak mintegy 15 billió összegű adósságának fedezésénél még függőséggel is jár, hogy szükség van Kína hatalmas – 3 ezer milliárd összegű – devizatartalékának igénybevételére. De még inkább arra, hogy az ország költségvetése mintegy 630 milliárd, sőt külkereskedelmi mérlege mintegy 810 milliárd (csak Kína felé 375 milliárd) dolláros hiányt mutat. E hiányoknak a csökkentését tűzte ki tehát célul.
Ekkor kezdődött az ismert vámháború: Trump vámokat vetett ki a kínai termékekre, hogy mérsékelje behozatalukat. Először az acélra és alumíniumra, mire Kína vámot vetett ki 128 amerikai árura. Trump erre 25 százalékos vámmal sújtott 1300 kínai terméket. Kína válasza: 106 amerikai termék megvámolása. Ki tudja, hol állt volna meg a versengés, ha az amerikaiak nem döbbennek rá, hogy a kínai termékek megvámolása többet árt nekik, mint a kínaiaknak. Részben azért, mert kínai árucikkeket az ott dolgozó amerikai vállalatok is gyártanak, részben azért, mert a kínai árut termelésükhöz felhasználják az amerikai vállalatok is.
Az európaiak csak részben félnek a külkereskedelmi deficittől. (Szerbiánál ez olyan nagy, hogy kivitelünk 2018-ban csak 91,7 millió dollár volt, behozatalunk viszont 2,2 milliárd. Ezt enyhíti, hogy a kínaiak már 10 milliárd dollárt ruháztak be nálunk, és tömegesen jönnek a kínai turisták: csak tavaly október elején – ami náluk egyhetes ünnep – 10 ezren voltak.) És előnyt látnak például abban is, hogy Kína Németország második kereskedelmi partnere.
Több gondot okoz azonban nekik két másik dolog. Az egyik az, amire a Le Monde említett cikke hívja fel a figyelmet. Ez pedig az, hogy Európát komolyan fenyegeti a lemaradás veszélye. Az általános vélemény szerint ugyanis a világ újabb ipari forradalom előtt áll, amelynek jelentősége akár az előző ipari forradalom (az iparnak a mezőgazdaság fölé kerekedése) hatásával érhet fel.
Márpedig Európával az történik, hogy megbosszulja magát az a gyakorlat, amely a fejlettség fokát azzal mérte, hogy foglalkozottaknál a szolgáltatásokban dolgozók aránya mennyire haladja meg az iparban és a mezőgazdaságban dolgozók százalékarányát. Megtörtént ugyanis, hogy a mesterséges intelligencia, a robotika, az internet és általában az elektronok meglovagolására épülő – tulajdonképpen az új forradalom utáni iparnak számító – tevékenység felértékelődésének korában Európában csak Csehországban nőtt (27,6-ról 27,9 százalékra) az iparban dolgozók aránya a foglalkoztatottak között.
A legigazibb veszélyt azonban abban látják, hogy Kína elsősorban az euroszkeptikus meg a felvételre váró országokban ruház be, és ezzel erősíti a különben is létező EU-ellenes hangulatot.
