2024. április 25., csütörtök

MagyarZó Pistike messéi

Én uopste nem értem ezeket a felnőtteket. Hetek óta mást sem hallok azon kívül, hogy ez a szárazság mindent tönkretesz, nem lesz elegendő gabona, zöldségféle, gyümölcs, amikor pedig elkezd esni az eső, akkor meg azért nyavalyognak, miért éppen most kell esnie, ha eddig nem esett, várhatott volna még néhány napot! Merthogy így beleront a rostélyozásba és iszogatásba, amit káo a munka ünnepe alkalmából folytatnak az emberek. Nem tudom, hogy a munkának mennyi köze van az egészhez, amama szerint ilyen tájban már réges-régen is szerettek az emberek kivonulni a természetbe kicsit eszegetni-iszogatni, és amikor ezt a dátumot elfogadták a munka ünnepének, akkor a kettőt valahogy egymásra építették. Én úgy látom, hogy az emberek nagyon találékonyak abban, hogy apropót találjanak a dőzsölésre, alig dolgoztuk fel a tojás-sonka-tormát, máris jött a sok finom rostélyos hús a zöldhagymával.

No de eső ide, eső oda, május elsején mi is kimentünk a szabadba, hogy a természet lágy ölén élvezzük a majálist, és jól is tettük, merthogy az előző esős naphoz képest többnyire szép idő volt, és a kiadós májusi esőre, amely állítólag aranyat ér, egy kicsit még várni kell. Amíg amama és a Zacsekné a finom sült húst készítették, a Zacsekpeti és én a nedves fűben labdáztunk, atata és a zomzéd Zacsek pedig két fa közé kifeszített nejlon alatt söröztek, közben megbeszélték a világ nagy dolgait. Mint általában, ilyenkor valahogy mindig felmerül a múlt, ezúttal felidézték milyenek voltak a majálisok abban a csuda Jugoszláviában, amelyet hol gyűlölnek, hol nosztalgiával gondolnak rá, maguk sem tudják eldönteni, hogy szerették vagy sem.

– Akkor a dolgozókat megbecsülték – mondá a Zacsek. – A fizetésedből tisztességesen meg tudtál élni, nyáron nyaralni mentünk, télen telelni, a faterék a szindikátban minden évben kaptak két zsák krumplit meg egy féldisznót! Dolgozónak lenni rangot jelentett!

– Azt hát! – bólogata atata. – Most is azt jelent, csak nem olyan nagy rangot.

– Azért akkora pocakkal talán nem kellene annyira panaszkodni – jegyzé meg halkan amama, de a fater elengedte a füle mellett az öreglány szavait, csak a zomzédra összpontosított.

– Az igazság az, hogy akkor is meg most is a pártfunkcik éltek a legjobban.

– Ebben igaza van, zomzéd – helyeslé a Zacsek –, semmi sem változott, a zegény munkás mindig csak húzta az igát – sóhajta, és kihúza egy újabb sört a rekeszből.

– Előttünk az egész nap, szívem – szóla oda a Zacsekné –, nem kell annyira sietni.

– Köszönöm a törődést, édes, de nagyfiú vagyok már, tudok magamra vigyázni – mondá a zomzéd Zacsek a nejének. – Te meg oda figyelj, amit csinálsz, nehogy elsózd a húst, vagy ne adj isten, megvágd a kacsódat.

– Nem kell aggódni! – így a Zacsekné. – Inkább áruld már el, szívem, a zomzédék előtt, mit szeretsz rajtam a legjobban: a szépségemet vagy az intelligenciámat?

– A humorodat, édes, a humorodat!

A humorról amamának az egyszeri gyerek csajozós dumája jutott eszébe. Gyorsan el is mesélte mindenkinek.

Elment az egyszeri gyerek csajozni a palicsi majálisra, ottan is az ország legnagyobb vidámparkjába. A forgatagban kiszemelt magának egy csinos bigét a hullámvasútnál, odament hozzá, kihúzta magát, és azt mondta neki:

– Helló!

A csaj jól megnézte a pasit, és viszonozta a köszönést:

– Helló.

– Akarod, hogy lőjek neked mézesszívet?

A lány flegmán megrázta a fejét.

– Akkor jó. És mondd, hová valósi vagy?

– Becsei.

– Becseiiii?! Hm, az B-vel kezdődik…

Az asszonyok fergeteges röhögésben törtek ki, atata meg is jegyezte, nem szép, hogy ezen a történeten amama és a Zacsekné ennyire nevetnek, amikor mindenkinek világos, hogy sose tudni, mi jön be egy nőnek, próbálkozni meg szabad.

– Igaza van – mondá a Zacsekné. – Nekem annak idején egy kopaszodó ipse a diszkóban úgy próbált udvarolni, hogy a hét évvel azelőtt készült fényképét mutogatta, amelyen még szép dús haja volt. Aztán csak talált valakit, aki elhitte neki, hogy egyszer még majd újra kinő a haja.

– Tudod, édes – így a Zacsek –, léteznek reménytelen optimisták, akik képesek tizedszer is megnézni a Titanicot, hátha Leonardo Di Caprio ezúttal túléli a hajókatasztrófát.

– Mindenki egész élete során ezt teszi: próbálkozik – merüle el a fater a filozófiai mélységekben. – Férfiak, nők, államok, nemzetek, senki sem tesz más egyebet azon kívül, hogy próbálkozik, aztán valami sikerül, valami meg nem. Zerbia is mióta próbálkozik az EU-ba jutni?! De majd csak összejön, ahogyan a Zacsekné mondja, felesleges annyira sietni, nem megy az az EU sehová, legfeljebb, akinek nagyon sietős, magánúton odaköltözik.

A próbálkozásról és az EU-ról a Zacseknek egy posztjugoszláv vonatkozású vicc jutott az eszébe.

Harisz és Janez együtt utaznak a vonaton.

A bosnyák férfi egyszer csak kivesz a táskájából egy almát, mire a szlovén megkérdi tőle:

– Mi az?

– Alma – válaszolja a boszanac.

– Tényleg?! – csodálkozik Janez. – Amióta az EU-s módszereket alkalmazzuk, nálunk háromszor nagyobb az alma!

Egy idő után a bosnyák egy körtét vesz elő a táskájából.

– És ez most mi? – kérdi tőle a kíváncsi szlovén.

– Körte – mondja Harisz. – Nem tudod, hogy néz ki a körte?!

– De igen, csak, amióta a gyümölcstermesztésben az EU-s módszereket alkalmazzuk, nálunk háromszor nagyobbra nő a körte.

Egy óra elteltével a boszanac egy paradicsomot vesz elő a táskájából.

– Hát ez meg mi? – kérdi Janez, mire Harisz:

– Ribizli, vaze, ribizli!

Kis idő múlva atata kimerészkedett a nejlon alól, nekidőlt a fának, és elégedetten felnézett az égre.

– Tudja, mi tetszik itt nekem a legjobban, zomzéd? – kérdé.

– Úgyis megmondja – mondá a Zacsek.

– Az, hogy otthon hagytam a zokostelefonomat.

– Jó döntés volt, zomzéd – bólogata egyetértőn a Zacsek.

– Tudja – így a fater –, mazochista pillanataimban néha beleolvasok az internetes portálokon és a közösségi oldalakon közzétett kommentekbe. Ezek aztán a kijózanító pillanatok! Mindenki tud mindent, és mindent el is mond arról, amit tud, mondjuk helyesen írni nem annyira, no de senki se tökéletes. A kommentek világa aztán az Önmagától Való Nagy Igazságok tárháza, tények, és azokból kikövetkeztetett érvek nélkül.

– Mi az hogy?! – melegede be a Zacsek is. – Az ott virtuskodó, valóságshow-kon és szappanoperákon szocializálódott IQ-bajnokoknak semmi szükségük tudományos magyarázatokra, elemzéseken alapuló következtetésekre, számukra mindez felesleges, ők zsigerből megmondják a tutit!

– Még mennyire! – lobbana be atata. – Itt aztán tudják, hogy a védőoltás ártalmas, meg hogy a háttérből ki irányítja a világpolitikai eseményeket, és azt is, hogy soha senki nem járt a Holdon! Korunkban elveszett a tényekbe való hit. A tudós, a művész, a tanár, a mesterember mind gyanús!

Amama, látván, hogy a két atyafi egyre jobban belelovalja magát a szomorkás hangulatba, gyorsan megkérdé őket:

– Tudóskáim, mit csinál a tudós, amikor unatkozik?

Bambán néztek rá.

– Feltalálja magát – válaszola a muter.

Zacsekné meg szólt, hogy mehetünk ebédelni, elkészült a sült hús.

– Néhány korty, és jövünk – mondá a zomzéd Zacsek.

– Megvár az a sör, szívem – mosolyoga a Zacsekné a férjére.

– A hús is – válaszola a Zacsek, és gyorsan elmeséle egy viccet.

A falu plébánosa kijön a templomból, és látja, hogy Miska bácsi, mint mindig, most is tök részeg.
– Miska bácsi, mikor szokik végre le az alkoholról?
– Öreg vagyok én már ahhoz, hogy leszokjak róla.
– Leszokni soha nem késő.
– Akkor még ráérek…

A Zacsekné mosolyogva a férje tényérába tett egy szelet húst, megvárta, hogy a Zacsek beleharapjon, majd megkérdezte tőle:

– Na és hogy ízlik a hús, szívem?

– Édes, te már megint vitatkozni szeretnél?

Pistike, optimista majálisozó és szavakkal hódító egyszeri gyerek