Valahol utat tévesztettünk. Tévútra ment a társadalom is meg a politika is. Csak azt nem tudjuk, melyik az ok, és melyik a következmény. A Párizsból kiindult és fél tucat európai országon végigsöprő tüntetéshullám erre világít rá. Ezeket a tüntetéseket ma már próbálja kihasználni a politika. Vagy úgy, hogy az ellenzék azt hiszi, a kormány elleni támadásra használhatja fel, vagy úgy, hogy a tüntetésekben kialakult mozgalom próbál beolvadni a politikába. (A francia sárgamellényesek már pártot akarnak alakítani, amiben van logika, hisz a hatalomhoz csak pártként juthatnak hozzá. De nem okultak abból, hogy mi lett a Szirizából meg az Öt Csillag Mozgalomból, amikor párttá lett.) Kétségtelen, hogy sokkal többről van szó.
Tévútra ment a politika, mert még városnagyságú országok irányítói is elhitték saját állításukat, hogy független az az ország, amelyben hatalomra jutottak. És ami még rosszabb, azt hitték, kormányon azt tehetnek, amit akarnak. Ezért ígértek fűt-fát, csak hogy a választók rájuk szavazzanak. Ígéreteiknek sokszor nem volt több valóságmagva, mint annak, amikor a Kétfarkú Kutya Párt a nagy ígérgetést kigúnyolva halhatatlanságot és ingyen sőrt ígért. Még nagyobb baj lett abból, hogy ígéreteiket próbálták be is tartani. (Görögországban már 15. nyugdíj is volt.) Mert annyira eladósították az országot, hogy nem egy állam már torkig süllyedt az adóság hínárjába.
De tévútra ment a társadalom is. Régen a gazda tudta, hogy ha biztosra akar menni, akkor termését biztosítania kell a biztosítónál. Ma azt hiszi, hogy az államnak, pontosabban a kormánynak kötelessége megtéríteni a kárt. Régen a polgár tudta, hogy a saját kockázatára spekulál, mert nyerhet, de veszíthet is. Ma spekulálva svájci frankban veszi fel a kölcsönt, mert ott legkisebb a kamat, és utána azt képzeli, az államnak, pontosabban a kormánynak kötelessége megtéríteni kárát, mert felment a frank árfolyama. (Nálunk súlyosabb a helyzet, mert már okulhattunk volna azon, hogyan jártak a magyarországiak.)
A mindezzel járó bajokat a gazdasági válság hozta felszínre. A kormányok egyszerre rádöbbentek, hogy azt a pénzt, ami nincs, nem lehet elkölteni, és megesik, hogy ők lesznek azok az utódok, akikre a mai költségek kifizetését elődjeik ráhárították. Jöttek a megszorítások, amelyek társultak a globalizált világgazdasággal vele járó igazságtalanságokkal. Azzal, hogy minél olcsóbbá akarják tenni a munkát, közben a hajsza fokozódik, és a munkahely bizonytalanná válik.
És tényleg igazságtalanság, hogy néhány embernek annyi a vagyona, mint az emberiség felének. Hogy a „főnök” havi fizetése akkora, amennyit az alkalmazott tíz évig nem keres meg. Jogos tehát a követelés, hogy nem a dolgozókat kell szorongatni, hanem fizessenek a gazdagok. Igen ám, de a gazdagok egyszerűen fogják magukat és elköltöznek. (Az előző francia elnök 75 százalékos adót vetett ki az egymillió eurónál nagyobb évi jövedelemre, de az eredmény csak annyi lett, hogy egyszerűen elköltöztek színészek és sportolók is. Nem véletlen, hogy a francia dolgozók maguk mondtak le a heti 35 órás munkaidőről, csakhogy vállalatuk ne költözzön külföldre.)
Az ilyen helyzettel teremtett elégedetlenség robbant ki a sárgamellényesek mozgalmában és terjedt át Párizsból az egész országra, majd több más államra. És itt jutott kifejezéshez az, hogy a franciáknál történik meg leginkább, hogy a politika nem egyszerűen birkózás a választók megnyeréséért, hanem elképzelések-programok összecsapása. Ezért nem véletlen, és nem egyszerűn Emmanuel Macron újdonsült politizálásának a terméke, hogy franciák (pillanatnyilag csak ők) jutottak el addig, hogy „beismerjük, tényleg vannak problémák, nézzük meg tehát, mit lehet és mit kell tenni”.
Így indult el az a grand debat, amely megmozgatta a társadalmat. Lehet, hogy a felvetett kérdések nem hatoltak a probléma lényegéig, lehet, hogy a vita nem hoz valami lényeges fordulatot. Még az is megeshetik, hogy igazuk van azoknak, akik azt állítják, nem vitáról, hanem monológról van szó: Macron mondja a magáét, fejtegeti elképzeléseit (már ez is nagy dolog a politikától). De való igaz, hogy a francia társadalom tényleg elgondolkodott sok mindenről. A polgármesterek-prefektusok által szervezet vitáktól a társadalmi szervezetek és egyesületek által összehívott gyűléseken át a szakértői csoportok elgondolkodásáig tényleg szembenéztek sok mindennel, ami lényeges még akkor is, ha nincs is mindig megoldás.
A társadalmi vitán ugyanis négy kérdéscsoport mindegyikében 5–7 kérdésre keresték a választ. Az adóra vonatkozó kérdések között nemcsak az volt ott, hogy melyik adót csökkentené, hanem az is, hogy mit kell tenni a gazdaságban, és van-e olyan állami szolgálat, ami túl drága. Az állam és kollektív gondolkodás kérdéscsoportjában: szorgalmazni kell-e a decentralizálást, milyen szinten kell végezni bizonyos szolgáltatásokat, hogyan lehet javítani az állam megszervezésén, javítana-e az adminisztráció munkájában, és miben, miként? A környezetvédelemmel kapcsolatos kérdéscsoportban: hogyan kell finanszírozni az ezzel kapcsolatos költségeket, milyen konkrét megoldásokra gondol, hogyan lehetne szavatolni az elképzelések megvalósítását? A demokrácia és polgári magatartás kérdéscsoportban: méltányolni kell-e az érvénytelen szavazatokat, kötelezővé kell-e tenni a szavazást, más formában kell-e megszervezni a társadalom hatásának érvényesülését?
A vita határidőhöz volt kötve, de folytatódik, és most van folyamatban annak összegzése, de a társadalom elgondolkodott.
