Ezt teccik majd aláírni – mondta harsány derűvel a postásfiú. Cuppanósra formálta a céket, arcán tétován táncoltatta a mosolyt, abban a reményben, hogy legalább fél üveg sörre elég forintot csak nyom az öregasszony a markába. Ha nem, hát nem – vonta meg a vállát, és már szaladt is tovább, betonház lépcsőjén ugrálva a tizedik felé. Mamácska meg csak állt, ijedten hunyorogva, hiszen neki levelet, aláírós, ajánlott levelet postás talán még nem is hozott.
De harminc éve biztosan nem. Vagy van az már harminckettő is, amikor apusról lassan lerágta a húst a rák, és ötvenkét évesen, aprókat zihálva elköszönt ettől a világtól. A fia, az a nyakigláb pattanásos kölyök meg becsapta maga mögött az ajtót, és úgy kiszaladt az országból, hogy hírét még viharos szél sem sodorta vissza.
Szocializmus épült még akkor, olyan magyaros – gulyásleves, rántott hús szaga keveredik benne a macskahúgyéval – kiabálta Józsi szomszéd, részegen dülöngélve haza a kocsmából. Mamácska szalag mellett varrta vastag vászonkabátra a zsebet, fehér blúzára fröccsent a sült kolbász zsírja május elsején. A hangszóróból békéről, egy, a jelszóról írt dal hördült a főtér platánjaira, az ügyesek bérbe vett kocsmától, kapualjban nyitott butiktól gazdagodtak, ha megengedte a párthatározat.
Ezt nem tűrte a fia. Morgott, mint ketrecbe zárt kutya, ha két pohárnál több ital forralta a vérét.
– Micsoda ország az, amiben kérvényezni kell még egy nyamvadt útlevelet is? Alapvető emberi jogom, hogy oda utazzak, és akkor, amikor én akarok – kiabálta.
Mamácska nem is értette, miről beszél, de azt nem tűrte el okos gyerekétől sem, hogy az országát szidja.
– Lehetsz te bármekkorára nőtt kamasz, lehet jeles minden osztályzat az érettségidben, itt élt, ezt az országot szenvedte meg ükapád, nagyapád. Innen vitték háborúba, hadifogságba az apádat. A mi hídjainkat robbantotta fel a német, a mi tornyos vasútállomásunkat célozta bombával az angol meg az amerikai, rajtunk zúdult át a szovjet, tangóharmonika zenéje kísérte az ágyúit. Két kezünkkel bontottuk ki a mocsokból, törmelékből ezt a földet. Mi rettegtünk, amikor Rákosiék alatt, zimankós éjszakában fekete autó fékezett a ház előtt. Nekünk meséltek arról, hogyan verik ki a fogat az ávósok pincéjében, a mi ablakunkban remegett az üveg, amikor ’56-ban orosz tankok csörtettek végig lánctalpukkal a sugárúton Pest felé. Úgyhogy csöndesebben, fiam, neked már békesség jutott – kiabálta, amikor akkora pofont adott a fiának, hogy két napig sajgott a tenyere.
– Akkor is szűk nekem ez az ország, szabadság kell, a Szajna vizében áztatnám a lábam – üvöltötte a fia. És egy reggelen már arról vitáztak a sarki boltban a szomszédok, mit érdemel az a bűnös, aki elhagyja az anyját, loboncos hajjal, szakadt farmerban disszidál bele a vakvilágba.
Mamácska könnyét nyelte, dühét harapta, gyárba járt, kétszer sem panaszolta, mennyire fáj már testében, de leginkább a varrógép alatt aszalódott ujjaiban minden ízület. Majd szegfűs csokorral, selyempapírba csomagolt konyakos meggyel elköszöntek tőle, ajtót háromszor, ha nyitottak rá a régi munkatársak.
– Sok a dolguk, dehogy hibáztatok bárkit is – mondta nyolcvankilenc őszén.
– Semmi dolguk, üveges a tekintetük, segélyért állnak sorba. Sajnálom őket, már a gyárat is bezárták a fejük fölött – magyarázta a lépcsőházban, amikor új szomszéddal ismerkedett kilencvenkettőben, és fagyba dermedt télen eltemette testvérét.
Beleöregedett motyogós magányába, másfél szobás panelhoz szabta a vágyait, éppen csak zsebet nem varrt rá, pedig ujjában ott rejtőzött még a mozdulat.
És olvasatlanul tépett el három levelet.
– A fia küldte, legalább azt nézze meg, hol adták fel – ült ki vastag döbbenet a szomszédasszony arcára.
– A fiam küldte? Nem érdekel, hol pecsételték. Gyalog jöjjön, szép szóval könyörögjön a bocsánatomért, erre a vén, ráncos, májfoltos kezemre nyomjon csókot – mondta dacosan, és már ürítette is a levéldarabokkal díszített szemetesvödröt a ház elé tett kukába.
Tévé elé ült, örült, mert Bobby Ewingot mégsem írták ki a Dallasból, örült, hiszen nem haltak ki a tévésorozatok, sőt, még sokasodtak is. A filmekben mindig szép szerelem hullámzott, dúsgazdag gyáros elegáns fia vette feleségül a szegény ember gyönyörű lányát.
Így aztán soha nem kellett arra gondolnia, hányszor virágzott el a tulipánfa a főtéren azóta, hogy utoljára kérdezte meg tőle valaki: mamácska, nem kéne egyszer végre elmennünk egy moziba, végigbaktatni a sétálóutcán, ahol kirakatok üvegén át szökik ki a fényesség?
Belesüppedt magányába, mint egy jól kipárnázott fotelbe. A fűtésszámlát rendben fizette, az ajtó előtt mindennap elsöpörte rohanós szomszédok ottfelejtett szemetét. Elhitte: tulajdonképpen szívesen melegíti meg harmadszor is a krumplipaprikást.
És szép lassan leolvadt dühéről a jég.
Már nagyon várt egy levélre, amiből kiderül: szélhámos kölyke mégiscsak vitte valamire. Talán Amerikában él, ahol úgy hírlik, annyi a milliomos, hogy egymás sarkát tapossák, a sztárok meg úgy nőnek ki a földből, mint eső után a gomba, és dollárból, nem is kolbászból fonják a kerítést. Talán Németországban talált új hazát, ahol – azt írja legalábbis az újság – a szorgos munkáért sok euróval fizetnek. Vagy a franciák földjén lakik, ahova a fiú mindig is vágyott, mert mi másért tanulta olyan szorgosan a gimnáziumban azt a furcsán raccsolós nyelvet, amiben egyetlen hangot hat betűvel sem lehet leírni.
– De ez a levél – forgatta mamácska a furcsán lapos, keskenyre is hajtogatott borítékot – egészen más földről érkezhetett.
– Ca…na…da – motyogta, kifakult kötényében hatszor is megtörölte kezét, mert mégsem koszolhatja össze azt a világot megjárt papírt, és hangot formált a kövér betűkből. Ja, persze: Kanada! Ahol égig nőnek a fák, kristályvizű tóban táncolnak a pisztrángok, nagyra nőtt barna medvék mosolyogva kószálnak a hegyek között.
– Nagyon szép ország, olvastam, egyszer még természetfilmet is mutatott róla a televízió – bólogatott mamácska, és erősen nyomkodta orrcsontját, mert csak nem fog éppen most sírni, amikor a levél mellé a nyugdíjat is odacsúsztatta a postás.
Mamácska ujjaiban vibrált az ideg, amikor fölszakította a borítékot. És aprókat pislantva, remegő szájszéllel olvassa bizonyos dr. William Hurst üzenetét arról, hogy James Kovács, (született 1959 májusában, Hungary, Europe) 2017. október 9-én autóbaleset áldozata lett. Értékelhető hagyaték nem maradt utána, leszármazottja nincs, a temetés költségeit a kanadai állam vállalta magára. Erről a tényről hivatalos értesítést kapnak a következők – negyedik sorban Lászlóné Kovács, Hungary, Europe. A hivatalos okirat szöveghű fordítása pedig készült Vancouver városában.
Mamácskát másnap az utca túloldalán, bolt előtt emelték a mentőbe. Rendőr magyarázott: táguljanak emberek, nincs itten semmi látnivaló.
– Csak egy könnyebb infarktus – nyugtatta az orvos.
– Semmi gond – mosolygott mamácska. – Gyorsan gyógyulok. Ami nem öl meg, az megerősít, ugye jól mondom, doktor úr? Meg aztán, segít majd a fiam is. Nagy ember ám. Orvos, híres professzor. Túl a tengeren. Kanadában, tudja, ahol égig nőnek a fák.
– Tudom – nevetett az orvos, pedig ujjával alig tudta kitapintani, hol szendereg a vér az öregasszony ereiben. – És azt hallotta, néni, hogy ott, abban a messzi Kanadában kövér pisztrángok táncolnak kristályvizű tóban, a hegyek között meg nagy, mosolygós barna medvék kóborolnak?
