2024. április 24., szerda

A zene mint hitvallás

A kárpátaljai Kovács családdal zenéről, hitről, nemzetről

A Kárpátalján élő Kovács család számára magától értetődő az istenhit, a hazaszeretet és a zenélés. Sándor és Erika ebben a szellemben neveli négy gyerekét, Dánielt, Abigélt, Tamást és Áront. A gyerekek így már ebbe nőttek bele: számukra természetes a magyar nemzet és a keresztény Isten szeretete, akárcsak a közös zenélés. A család immár tíz éve zenekarként is tevékenykedik, a Kárpát-medence egész területén zenélnek a közönségnek. Áron még csak hatéves, de már ő is több hangszeren játszik, és időnként a színpadon is csatlakozik a családtagjaihoz. Nemrégiben a húsvétvárás és a külhoni magyar gyerekek éve jegyében Zentán is fölléptek, vagy ahogy ők mondják: szolgálatot teljesítettek.

Erikával és Sándorral zenéről, Istenről, családról és nemzetszeretetről beszélgettünk.

Milyen koncepció mentén állítják össze egy-egy koncert dallistáját?

Kovács Erika: – Ez számunkra hitvallás. Az Istenbe vetett hitünket, reménységünket, a népünk iránti elkötelezettségünket egyaránt kifejezi. Hisszük azt, hogy olyan örökségünk van, amibe érdemes kapaszkodni, és ezzel együtt fontosnak tartjuk a hazaszeretetet is. Nem mindegy, mit látnak és mit tanulnak tőlünk a gyerekeink. Nem szeretem a koncert szót, mert az arra utal, hogy csinálok valamit, és azt tapsolják meg. A szolgálat szót jobban szeretem. Elmondunk valamit, aminek akkor van eredménye, ha szívtől szívig, lélektől lélekig hatol.

Honnan tudják, sikerült-e megszólítani a közönséget?

K. E.: – Ott van a szemekben. Sokkal könnyebb a színpadon állni, amikor egy a rezgés a közönséggel. Ilyenkor elfeledjük, ha hibázunk, ha megszólal egy fals hang. Tíz-tizenkét éves gyerekekkel dolgozni nem mindig könnyű. Énekelnek, zenélnek, közben koncentrálnak is, és figyelik, mi jön most, anya mit fog kitalálni. Nincs meghatározott sorrendjük a daloknak, amiket előadunk, ezt az alkalom szüli. Nyilván van egy koncepció, tudjuk, mi lesz a vége, de a töltelék mindig valami más. Szoktunk is viccelődni ezzel: „Még nem tudjuk, mit énekelünk ma, majd anya kitalálja a színpadon!”

Családként, zenekarként is együttműködnek. Ezt hogyan tudják kivitelezni?

K. E.: – Nagyon könnyű dolgom van, mert tudom, mikor van szabadidejük, mikor tudunk próbálni. Azt is látom, mikor kell egy kis szünetet tartani, mert már kezd nekik sok lenni. Mégiscsak gyerekekről van szó, nem szeretném elvenni a gyerekkorukat. Ellenben nagyon sok olyan élményt szereznek a szolgálatokból, zenélésekből, ami kedvet csinál nekik. Ők is kitalálnak valamit, alkothatnak. Tehát részben könnyű dolgom van, mert nem kell keresgélni a zenészeket, de a másik oldalról látni kell ennek a helyzetnek a nehézségeit is, hiszen mégiscsak a gyerekeinkről van szó. Lehet dúlni-fúlni, lehet haragban lenni, ez egy ilyen kapcsolat. Csiszolódni kell. Pont, mint az életben.

Az előbb említett hitvallás hogyan jelenik meg a mindennapi életük során?

K. E.: – Mi így élünk. Ez nem azt jelenti, hogy mindennap arról beszélgetünk otthon, hogy milyen a hazaszeretet. De én e szerint élek, és a gyerekeimnek is azt szeretném továbbadni, hogy ha el is mennek tanulni, hozzák haza, amit máshol megtanulnak. Ez most a nagyfiunkat, Dánielt érinti, aki Nyíregyházán tanul. Próbálunk otthon egy olyan közeget teremteni, ahová érdemes hazajönni. Ez az életünk. Az Istenbe vetett hitünk pedig nem kérdés, ez egy alapvető dolog az életünkben.

Az istenhit mit ad hozzá a zenéhez?

K. E.: – Amikor énekelünk, érezni lehet azt, hogy ez kire hogyan hat. Az Isten ehhez a lelket teszi hozzá: kinek mire van szüksége, azt fogja meghallani. Én hiszem, hogy ez így van. Sokszor kapunk olyan visszajelzést egy-egy adott gondolatról, hogy az a legjobbkor jött, valakinek éppen arra volt szüksége. Pedig én nem is éreztem úgy, hogy különösebben jó lett volna az a gondolat. Ezt teszi hozzá az Isten. Hiszen én nem tudom megmondani, hogy neked erre lesz szükséged, tessék, eléneklem neked.

Kovács Sándor: – Sok olyan tapasztalatunk volt, hogy az énekek megtalálták a gazdájukat. Februárban voltunk Sárváron, elmentünk egy istentiszteletre, énekeltünk, amit egy szeretetvendégség követett. Odajött egy bácsi, hogy ő már harminc éve ideköltözött Erdélyből, egy kis hatásszünet után pedig hozzátette: „Tudja, mit? Én nem fogok Sárváron meghalni!” Úgy tűnik, hogy ez egy tökéletes szervezés az Istentől: odagyűjti a sajátjait, mindazokat, akiknek épp megerősítésre, bátorításra van szükségük.

A gyerekek mikor fogtak először hangszert a kezükben?

K. E.: – Három-négy éves koruk körül. Dániel az elsőszülött, ő háromévesen kapott először egy hegedűt. Engedtük neki, hogy játsszon vele. Nem raktuk el soha a hangszereket, hogy össze ne törjék, mert ha tiltom, akkor sose fogja használni, márpedig nem ez volt a cél. A hangszerek ott voltak a többi játék között. Dániel négyévesen már zeneiskolába járt, közben egyre több hangszer lett otthon. Ahogy születtek sorban a gyerekek, úgy születtek bele a zenélésbe. Én mindig mondom, hogy nálunk nem kötelező zenélni, de szegényeknek nincs más lehetőségük. A hatéves gyerkőcünknek mindenféle hangszer van otthon: most egy ideig harmonikázott, bár csak gyerek módon húzogatta. Aztán mondta, hogy ezt már kitanulta, és elkezdett hegedülni. Van tanára is, jár órákra, közben pedig zongorázni is akar, mert az is nagyon szép. Bár dobunk éppen nincsen, de már tudja: ha nagy lesz, dobos lesz. Tamás is hegedült, gitározott, sok hangszert kipróbált, míg megtalálta a bőgőt. Nekünk ez az életünk. Gyerek- és felnőttkórust, énekkarokat vezetünk, már babakocsiban és karon ülő gyerekként is vittük őket a próbákra. Ez veszi őket körül, ezt szívják magukba.

Mindig zenével szerettek volna foglalkozni?

K. S.: – Én már hat-hét évesen úgy mentem a zeneiskolába, hogy tudtam, zenész akarok lenni. Én is úgy kezdtem, mint a gyerekeim: nagyapám hároméves koromban vett egy pici zongorát, azt kalimpáltam.

K. E.: – Én orvos akartam lenni. Az Istentől kaptam a vezetést. Két évet készültem egy felvételire, ami nem sikerült, de vissza a középiskolába nem akartam menni. Így jutottam el abba az iskolába, ahol mi ketten találkoztunk, osztálytársak lettünk. De zeneiskolába én is jártam, zongora szakra, csak akkoriban még nem voltam kitartó. De visszanézve már látom, hogy ez volt az én utam.

Milyen dalokat szeretnek leginkább előadni?

K. E.: – Én énekelt verseket. Ezekkel találkoztam legkorábban a Credo együttesen keresztül. Nagyon szeretem a verseket. Nyilván itt is van egy határ, hiszen vannak olyan versek, amiket nem énekelnénk. Úgy válogatjuk őket, hogy legyen bennük valami, ami a mi szívünkben is megvan.

K. S.: – Én a népzenével találkoztam először. Az életem folyamán volt egy törés, amikor az Isten megálljt parancsolt nekem. Egy zenésznek nem volt nehéz dolga: csak hangszert vett a kezébe, és mindene megvolt. Az Isten ekkor megállított. Így kerültem az egyházi zenéhez. A KRISZ együttessel kezdtük a pályafutásunkat, akkoriban el is adtam gyorsan a hangszeremet, és áttértem az egyházi, ifjúsági zenékre. Aztán egyszer csak megint jött az isteni vezetés, hogy tanuljak meg brácsázni. Ez 2009-ben volt, a gyerekek miatt. Szerettem volna, ha ők ezt látják, tudják, ismerkednek vele. Így kaptam vissza a népzenét.

Hogy jött létre a családi zenekar?

K. S.: – A KRISZ együttesből indult az egész, amivel kétszer is eljöttünk az Énekelt Versek Zentai Fesztiváljára. 2009-ben született meg a BorzsaVári népi zenekar, ahol autentikus népzenét játszottunk. Az volt a cél, hogy visszatérjünk a gyökerekhez, az identitásunk megerősödjön, kihajtson, és világítani tudjon. Meg akartuk mutatni az embereknek, hogy innen vagyunk, ebből kell táplálkoznunk.

K. E.: – Ez a két együttes külön-külön is működik, vannak tagjaink, akik nem családtagok. A KRISZ együttessel vallásos és istenes énekeket énekelünk, a BorzsaVári pedig a népzenét képviseli. Ha ezt összegyúrjuk, az a családi zenekarunk.

Van különbség az anyaországi, a kárpátaljai vagy a más határon túli magyarlakta területeken való zenélés között?

K. S.: – Mivel Kárpátalján élünk, ezért nagy különbség nincs aközött, hogy itt vagy otthon játszunk, mert magyar és magyar között nincs különbség. Ugyanazt a nyelvet beszéljük, ugyanazt az Istent imádjuk, ugyanannak az országnak vagyunk a polgárai. Legalábbis idézőjelben. Az egy másik dolog, hogy szögesdrót választ el minket, de attól egy nemzet vagyunk. Mindannyiunknak megvannak a saját problémái, és vannak általános, közös problémák is. Ezek az énekek, versek, népdalok egybefognak és erősítenek minket is a színpadon, és reméljük, hogy a közönséget is.

K. E.: – Akkor van különbség, ha Magyarországon énekelünk. Akkor is elmondjuk ugyanezt, és nagy szemekkel néznek ránk, hogy ők erre nem is gondoltak. Azt gondolják, hogy Kárpátalján meg a többi elszakadt országrészben az emberek siránkoznak, és ott nem lehet boldognak lenni. Anyagilag bizonyára szegényebb az ember, de nem ez a boldogság alapja. És Magyarországon meglepődnek azon, hogy ezt így is lehet. Itt ezt nem látjuk, hiszen ugyanazt a sorsot éljük.