I.
Magyart tanítani a szórványban, ahol anyanyelvünk hosszú évtizedeken keresztül a lét peremén egyensúlyozik, kihívás és öröm. Bácskában születettem, de töretlenül hittem, hogy a bánáti magyar iskolás épp annyira képes, mint a Tiszán túli társa. Ez utóbbi környezetemben gyakran ébresztett kételyt, hitetlenséget, sőt ellenállást is. Széltében-hosszában terjedt a hír: túl szigorú tanár vagyok. Így érthető, hogy a középiskola első osztályába induló diákok számára egyfajta istencsapást jelentettem. Másodikban kezdtünk egymáshoz csiszolódni. Harmadikban (kevés kivétellel) már a szülőket gyötörték, és mivel én mindig figyelmesen hallgattam őket, nekem meséltek, számukra nagyon fontos dolgokról, míg egymást váltogatva kísértek a tanáriig, vagy épp tanteremig, ha bevártak. Érettségizőkként olyan okosak, koraérett felnőttek lettek, hogy a szívem szakadt belé: júniusban nincs tovább.
Közben? Hullámhegyek, hullámvölgyek váltogatták egymást. Természetes, hogy a diákok zöme feszegeti a határokat. Az is megtörténik, hogy a tanítványnak van igaza, s ilyenkor a tanárnak kell engednie a 48-ból, és ez nem csorbítja a tekintélyét. Ahogy az sem, ha ő téved, s ezt beismeri. Pl. az új tananyagot magyarázza, közben ír a táblára, hátrafordulás nélkül igyekszik megállapítani, kik is estek egymásnak (biztos nem nyelvtan ügyben), s mennyire fajulhat el a helyzet. Közben pókerarccal jelét sem adja annak, mennyire feszült, hanem folytatja tanítványai számára „felettébb izgalmas” igenevek felosztását, képzését stb.
Megtörtént, hogy hibásan írtam fel valamit. A gyerekek kijavították. Ez a diadaluk! Megköszöntem és dicsértem. Lehet (valószínű?), hogy először nem a helyesírásunk iránti alázat vezérelte őket, de ahogy múlt az idő, a hibátlanság közös érdekké vált. Figyelmesek, türelmesek (néha egyáltalán) voltak.
Az osztályzás érzékeny pont. Épp ezért minden osztályzatom (akkor még nem létezett elektronikus napló) nyilvános volt a tanítvány számára is.
Ez is megtörtént
Folyamatosan elégedetlenkedő diákom felelt volna, ha tudja az anyagot. Összehordott hetet-havat.
– Sajnos, ez elégtelen – mondom, s már majdnem beírtam az egyest, amikor magából kikelve elementáris (verbális) erővel tört ki. Váratlanul heves érzelmekkel feszült nekem. Az osztály néma csendben figyel. Mindenki előtt egyértelmű, hogy egyes jár neki, de ki tudja, mi kerül a naplóba, hisz ez már háború.
Felkelek a katedra mögül. Hozzálépek. Toll a kezemben.
– Tessék, azt az osztályzatot írod saját kezűleg a naplóba, melyet szerinted megérdemelsz.
Vonakodik. Biztatom, s mondom is tovább:
– Helyet cserélünk, én a székedre ülök, te a katedra mögé. Az első kocka a magyar nyelvé, oda írod be a jegyed, s az épp annyit ér majd, mintha az enyém került volna oda. Feláll. A padjába ülök, de ő még mellettem ácsorog. Társai is noszogatják, hisz jó kis cirkusz az egész. Majd a katedra mögött van, a tanár helyén, de csak forgatja a tollat. Az idő múlik. Elismétlem, hogy a jegy egyenrangú lesz az enyémmel. Belemegy az átlagosztályzatba a tanév végén. Egy darabig még a semmit nézi, aztán valamit mégis beír. Megkérem, csukja be a naplót. Csöngetéskor és később sem néztem meg, hanyas is lett. Blokkóránk lévén halálos csendben várt vissza az osztály.
– Mit írt be? – kérdezték többen. Nem tudom, nem néztem meg, majd most itt, nektek is tudnotok kell. Az ominózus viselkedésű tanítványról folyt a veríték. Ó, nem miattam, hisz amikor saját kezűleg kezdte beírni az osztályzatát, már nem velem kellett szembenéznie, hanem nagyobb hatalommal: a társaival.
Aztán mindenki előtt kinyitottam a naplót. Kisebb méretű számot sohasem láttam. És mit gondoltok, mit írt be? Igen, igen… azt.
Fordulat
A nagydolgozat általában közutálatnak örvend. Pláne, ha a témák a tananyagból merítettek, és csak az irodalmi korszak a meghatározott. Kislétszámú oszályba igyekszem. Babits, Kosztolányi (pontos címre 10 év múltán már nem emlékszem), de a harmadikra igen: Ady Endre szimbólumrendszere. Ezzel be is telt a pohár. Azonnal láttam, hogy alig készült valaki. Megkezdődött a piaci alkudozás.
– Negyedik téma nincs?
– Nincs! – mondom, s látom nagy gond nyomasztja őket – hozzá is fűzöm –, de ha nektek van egy jó ajánlatotok (érzékeny pontra tapintva hozakodok elő), mint pl. egy konkrét vers elemzése… Be sem fejeztem a mondatot, amikor valaki felkiáltott, legyen szabad téma.
Beleegyeztem. A drágáim nem tudták, hogy ez az igazi buktató. A hetes felírta a táblára 4.-ként: Szabad téma. Fagyos csend, merev tekintetek.
– Most mi a baj? Ti kértétek – mondom.
Várakozás. Majd valaki : Így sem jó!
Megköszönöm, s a tábla előtt ácsorgó hetest megkérem, írja fel 5. témaként: Így sem jó!
Az utolsó padból valaki magából kikelve: Ez hülyeség!
Ezt is írjam fel? – kérdezi a hetes bizonytalanul.
Bólintok. A másik sarokból egy visszafolytott sóhaj: bárcsak óvodás lennék.
A hetes már nem kérdez. Megvan a 7. téma.
Majd társaihoz fordul fenyegetően: ha még egyszer mond valaki valamit, megverem.
Megjegyzését elengedem a fülem mellett, és folytatom: az órából még csak 30 perc maradt. A nagyszünetben is írhattok, meg az utána következő óránkon. Ha előbb befejezitek, a hetes megvár a füzetekkel, a többiek mehetnek uzsonnázni.
A diák számára legértékesebb, ha épp az iskolában nyílik meg váratlanul a szabadság kapuja. (Annak idején velünk is így volt a gimiben. Az aranyos Ristić Göttel Györgyike tanárnőnktől kunyeráltuk el magunkat, hogy moziba mehessünk megnézni – bő 5 évet késő – My fair ladyt, Mary Poppinst, Tanár úrnak szeretettel…)
A nagyszünetben elhúzódó röpgyűlésünk volt a tanáriban. Utána sietek a dolgozatíróimhoz. Minden tanterem ajtaja nyitva, egyetlen kivétel a miénk. Rendes a hetes – nyugtázom magamban. Ücsörög benn egyedül, míg társai falatoznak, vagy valahol épp kávézva pihenik ki a nagydolgozat megpróbáltatásait. Belépve a tanteremben elakad a lélegzetem. Levegő semmi, mindenki ír, még felnézni sincs idejük. Az ablakokok üvegtábláiról folydogál a lecsapódott pára.
Mire a két utcára meg a Béga (tóra) néző hatalmas iskolánk elcsendesedik, óvatosan kitárom a tanterem ajtaját, hisz a fülledt helyiségben rosszul lehetnek.
– Még tíz perc a csöngetésig. Fejezzétek, nézzétek át. Javítsatok – figyelmeztetem őket, de ők még a szünetben is a helyükön ülnek. Elképzelni sem tudtam, mi történik valójában, hisz az előző két és fél évben max. 40 perc alatt elkészültek a legigényesebbek is.
A valódi meglepetés otthon ér javítás közben. A legvalószínűtlenebb témában is magukra találtak. Ömlött belőlük a mondanivaló, az érzések hihetetlenül széles skálája, nem egyszer a torokszorítóak is. A leggyöngébb dolgozatíróm, aki mindig üresen adta át a füzetét, három oldalig jutott. A hemzsegő helyesírási hibák, a helytelen mondatszerkesztés vészt jósló árnyékot vetett a dolgozatra. Összesítő jegyet kell adnunk, az most is elégtelen lett volna. De az iskolás mércéken túli tartalom ötös, annyira értékes. Mivel a tanárember munkáját folyamatosan ellenőrzik a feljebbvalóik, füzetébe beírtam a részeire bontott valót: helyesírás 1, tartalom 5. Naplóba kerülő osztályzat 3. Következett még a tételek szerinti indoklásom.
Tudtam, nem a hármasnak fog örülni, az egyeshez hozzászokott, de az ötös benne lüktet majd sokáig. Javításóránkon megkérdeztem, felolvashatom-e dolgozatát a többi osztályban. Annyira meglepődött, hogy meg kellett ismételnem a kérdést. Igen – mondta, rá nem jellemző komolysággal. Ettől a naptól kezdve ő lett a legszorgalmasabb, legkitartóbb magyarosom. Legyőzve a helyesírás rémét is.
Látszat és valóság
A nagybecskereki Villamossági Szakközépiskola érettségizői a Vajdaság Szállóban tartják a búcsúestet. Az alkoholos italok közül egy rövid vagy egy sör a megengedett. Az osztályommal ülök. Éjfél felé a fiaim már féktelen jókedvűek. Gyanítom, nem a bécsi szelet hatott így rájuk, hanem a tilalom ellen észrevétlenül becsempészet alkohol. Egyik vidéki utazó diákom mellémül.
– Tanárnő, mit gondol, hányszor csaptuk be az Autobanat vagy épp az orvosi igazolással?
Mielőtt válaszolnék, alaposan szemügyre veszem. Látom, hogy huncutul nevet, de nem azért, mert spicces.
Eldöntöm, mondok egy fiákerszámot, hadd legyen meg az öröme.
– 60 százalékan! – s most már mosolygok én is.
– 90!- vágja rá diadalmasan.
Elképedek, majd végignézek rajtuk. S örömmel állapítom meg: egészségesek, okosak, kedvesek, jók. Gyöngéjük nekik is lehet.
(folytatjuk)
