A közelgő európai parlamenti választások előtt javában dübörgő kampány során legtöbbször elhangzó felhívás a választókhoz, leggyakoribb fogás az érdeklődés felkeltésére annak hangsúlyozása, hogy Európa a tétje ennek a választásnak. Az egymással szemben felálló frontok persze másként látját, miért Európa a tét. Az egyik fél szerint azért, mert meg kell védeni Brüsszel önkényeskedésével szemben. A másik szerint – Angela Merkel megfogalmazásában: – mert „Európa bajban van, harcolni kell érte”. A lapok már meg is fogalmazzák, miből áll a baj: (a Nouvel Observateur megfogalmazásában) „Matteo Salvini és Marine Le Pen közösen fenyegeti Európát”. Mindenképpen az a kérdés: mennyiben tétje Európa ennek a választásnak?
Legelőször is azt kell tisztázni, hogy az Európai Parlamentnek elég korlátozott a szerepe, tehát a megválasztott képviselők is csak ebben a keretben befolyásolhatják Európa sorsát. Napjainkban a Brüsszellel szemben elhangzó kritikák leggyakrabban azt hangsúlyozzák: a valóságtól elszakadt, senkitől nem ellenőrzött hatalom. Arról azonban elfeledkeznek, hogy a választók akarata érvényesülésének legfőbb akadálya, hogy az Európai Parlament még nem európai és nem is igazi parlament.
Nem európai, mert nem európai képviselők ülnek benne, hanem a tagállamok képviselői. (Emmanuel Macron csak most vetette fel, hogy európai pártok által állított európai képviselőkre van szükség. Kezdetben a tagállamok képviselői mellett, de idővel az egész parlamentet így kell megválasztani.) És milyen parlament az, amelynek kisebb a hatalma, mint a tagállamok állam- és kormányfőjéből álló Európai Tanácsnak, és nem választja a kormánynak számító Európai Bizottságot (tehát nem is bír hatalommal felette), hanem az a tagállamok képviselőiből tevődik össze?
Ez a körülmény kérdésessé teheti, hogy tényleg Európa a választások tétje. A választások fontosságát azonban növeli, hogy az Európával kapcsolatban ellentétes elképzelések csapnak össze. Még itt is van egy bökkenő. Mégpedig az, hogy az Európai Unión belüli eltérések nem most keletkeztek. Most a választások tétje lehet, hogy az Uniónak kétsebességűnek kell-e lennie vagy sem. De az Unió már eddig „háromkörös” volt.
A legszűkebb körbe tartoznak az euróövezet tagjai. A következő körbe a schengeni övezet tagjai. És a külső körbe azok a tagállamok, amelyek egyik övezetnek sem tagjai. (Valéry Giscard d’Estaing egykori francia elnöknek volt ezzel kapcsolatban – most a Brexit kapcsán aktuális – figyelmet keltő nyilatkozata: „Az Európai Unió az euró és a polgárok szabad mozgása, vagyis a schengeni övezet. Nagy-Britannia egyiknek sem tagja, tehát nem is léphet ki.”)
Újabban azonban kiéleződött az ellentét a már korábban is létező két tábor között. Az egyik abból adódik, hogy az Unión belül vannak gazdag és szegény országok. Tehát a szegényeknek az az érdekük, hogy minél több pénzt kapjanak az Uniótól. A gazdagoknál pedig – sokban a mostani gazdasági bajok hatására – erősödik annak irányzata: mind kevésbé tetszik az, hogy többet fizetnek be az EU kasszájába, mint amennyit onnan kapnak. (A Brexit körüli kampányban ez volt az egyik legfőbb érv a kilépés mellett.) Az ellentétek másik csoportja pedig abból adódik, hogy az egyik rész nem vállal több migránst, a másik rész pedig fájlalja, hogy a többiek nem eléggé szolidárisak a hozzájuk érkező migránsok átvételében.
A legfőbb ellentét azonban az, hogy az egyik fél „több Európát”, a másik fél még a mostaninál is „kevesebb Európát” akar. Az egyik elképzelés képviseletében Macron már megfogalmazta, hogy tovább kell lépni az Európai Egyesült Államok felé. Az államok egyik csoportjának közös hadseregre, közös pénzügyminiszterre, a politika nagyobb összehangolására van szüksége. Európa csak így nézhet szembe a globalizált világ kihívásaival, és így tarthat lépést vetélytársaival, így szólhat bele a világ ügyeinek intézésébe. A másik szerint Brüsszel máris túlzottan beavatkozik az országok belügyeibe, tehát ezt kell visszaszorítani. (A szuverenitás emlegetéseker azt sem vesszik figyelembe, hogy e szuverenitásnak leglényegesebb elemeiről már a közös határral és a közös pénzzel lemondtak.)
A mostani parlamenti választás ennek az ellentétnek a szempontjából fontos. Megmutatja, hogy a két elképzelés közül melyik milyen erővel bír és milyen támogatottságot élvez. (A belső erőviszonyok felmérésére is alkalmas ez a választás. Már azért is, mert pártlistákra szavaznak, tehát nem hat az a választási rendszer, amelyben egyetlen szavazatnyi többség elegendő a győzelemhez.)
A pillanatnyi helyzetre az jellemző, hogy a „nemzetek Európájának” képviselői lármásabbak, a helyzet azonban – elsősorban a Brexit tragikomikus alakulása miatt, de más tényezők hatására is – mintha az „egyesült államok felé haladás” híveinek jobban kedvezne. Az erre utaló jelek között ott vannak az EU-ról alkotott vélemények javulását mutató közvélemény-kutatások. És mondjuk az, hogy Szlovákiában, egy visegrádi országban az euroszkeptikusokkal szemben az Európa-barát Zuzana Čaputová lett az elnök.
Az biztosra vehető, hogy Matteo Salvini, az egyik olasz kormánypárt vezetője és az Európai Parlament egyik frakciója, a Nemzetek és Szabadság frakció jelöltjeinek listavezetője, az euroszkeptikusok leglármásabb képviselője nehezen valósítja meg célját, hogy az ő frakciója szerezze meg a legtöbb képviselőt, és így ő legyen az Európai Bizottság elnökjelöltje.
