Nyugodtan iszogattuk a koreai sört. Velem szemben Hans ült, a főnököm. Valamilyen jelentéktelen dologról cseverésztünk. Bevallom, eléggé untatott a beszélgetés. Mindig is utáltam az üres dumákat a kollégákkal. Úgy éreztem, hogy mélyebb beszélgetésbe sohasem mennének bele, nehogy túlságosan megnyíljanak. Így maradtunk a mindennapos általánosságoknál, modern nyelven a „small talk” keretein belül. A csapat többi tagja a terasz két másik asztalánál üldögélt. Tizennégyen voltunk, így nem sikerült egyetlen asztalhoz ülnünk, a pincér pedig nem engedte a tologatást.
Az égen hirtelen hosszú fénycsóvák jelentek meg. Először hullócsillagoknak véltem őket. A csóvák mennyisége miatt aztán újabb gondolatom támadt: talán meteoriteső? A helybéliek még csak fel sem néztek az égre, mintha semmi sem történne. Nyugodtan majszolták tovább a rizst és kortyolták hozzá a krumpliból készült vodkaszerűséget, a socsut. Már-már arra gondoltam, hogy az egész csak képzeletem szüleménye, és csak én látom ezt a nem mindennapi égi jelenséget. Megkérdeztem Hansot.
– 23:23 van – vonta meg a vállát.
– És az mit jelent?
– Erre az időpontra jelentette be Észak-Korea diktátora, hogy elkezdi bombázni Dél-Koreát.
Rémültömben felugrottam a székről. Hans csak mosolygott tömpe bajsza alatt. Páni félelem lett rajtam úrrá. Anyám megmondta, hogy ne jöjjek ide, túl veszélyes. Akkor még én nyugtatgattam őt, nincs ok az aggodalomra, a két Korea között nem érzékelhető feszültség, ezt olvastam a magyar konzulátus oldalán is. Lám, lám…
– Dél-Koreának olyan fejlett ultramodern légvédelmi pajzsa van, hogy minden rakétát egyből elhárít. Ezért ilyen nyugodt mindenki. Az északi diktátor tegnap jelentette be a támadást, de senki sem vette komolyan. Nézd csak, a lövegek felsülnek, ezért tűnnek hullócsillagnak. Igazából még annál is ártalmatlanabbak. Mindjárt vége is. A diktátor kétperces támadást jelentett be – magyarázta Hans.
Le is telt. 23:25 volt. A teraszon ülők egyenként álltak fel, és elkezdtek tapsolni. Egy öreg, köpcös koreai bácsi kezdte, majd mindenki követte. Hans intett a csapatnak, mire ők is felálltak. A taps a légvédelmi pajzsnak szólt. Dél-Korea tényleg biztonságos ország, mégiscsak jól írta a konzulátus az oldalán.
A tömeg lassan abbahagyta az ovációt és mindenki leült. Ekkor csapódott be az első igazi rakéta. A bomba a szomszédos éttermet robbantotta fel. Egy lángoló férfi szaladt felénk. Az utcákon kitört a pánik. Mindenki eszeveszetten szaladt egy tetszőleges irányba. Hans bajsza alól is eltűnt a mosoly. Egy pillanatig még kővé dermedve ült a széken, de aztán visszatért belé a németes józan ész. Mindenki a metróalagútba! Már futott is csapatunk, elvégre a főnök megmondta, és amúgy is nagyon logikusnak tűnt az ötlet. Szerencsére a Jongno–3ga metróállomás egyik aluljárója nagyon közel volt hozzánk. Útközben égő autókat és eszeveszettül rohanó embereket kerülgettünk. Futásunk nem volt egyenletes, páran le is maradoztak. Meg kell hagyni, nem mondható el egy informatikai cég minden alkalmazottjáról, hogy tökéletes kondiban van. Próbáltam odafigyelni a többiekre, nehogy lemaradjanak. A munkahelyünkön csapatvezetőként csupán öt emberért voltam felelős, Hans vezette az egész projektet. Mégis úgy tűnt, hogy kezdeti szerepvállalása óta inkább csak arra koncentrál, hogy mielőbb elérje a menedéket.
Amint leértünk a lépcsőn, kissé megkönnyebbültünk. Egy rendőr vöröskeresztes karszalagot viselt, ő irányított tovább minket. Menjünk még lejjebb! Igaza volt, nem tudhattuk, hogy a bombák mennyire pusztító erejűek, meddig hatolnak. Lent már több ezer emberrel találkoztunk. Hangosbemondón értesítették az embereket, hogy atomsugárzástól is megvéd bunkerünk, itt már biztonságban vagyunk. Körülbelül három kilométerre lehetünk a földfelszíntől.
Alig sikerült megnyugodnunk, hirtelen ijesztő trappolást hallottunk. Majd lövéseket. Az északiak bejutottak a bunkerbe. Hogy kerülnek ezek ide? Úgy tűnik, nem csak légicsapás történt… Bár a diktátor előre bejelentette támadását, senki sem vette őt komolyan. Totális káoszt teremtett, és agyafúrt módon elfoglalta déli szomszédját. Ekkor még nem is sejthettem, hogy két napon belül egy halálos sakkjátszmában fogok farkasszemet nézni vele.
A tömeget fehér gáz borította el. Elkábultunk.
Nyirkos helyen ébredtünk. Kőpadlón feküdtem, és sajgott a fejem. Émelyülten néztem szét. Hans komoran és némán gunnyasztott a sarokban. A többieknek sem volt kedvük beszélgetni. Páran törökülésben, mások a penészes falnak támaszkodva. A félhomályban sikerült felismerni az arcokat. Itt volt az egész csapat. Legalább ennyi, együtt maradtunk. A szemem megakadt két ismeretlen koreai gyereken, őket is ebbe a cellába zárták. Tizenhatan voltunk bezsúfolva a szűk helyre.
Az ajtó hirtelen felcsikordult, és egy egyenruhás férfi lépett be.
– Tudtok angolul? – kérdezte rossz akcentussal.
Nem válaszolt senki. Lassan és elszórtan kezdtünk bólogatni.
– Egyvalaki jöjjön velem, aki képviseli a cellátokat!
Akaratlanul is mind Hansra néztünk, hiszen ő szervezte ezt a csapatépítő vakációt, ő volt a projektvezető. Nyilván nem tehetett róla, hogy balul sült el, de mégiscsak ő felelős értünk. Megérezte tekintetünk, és a padlót bámulva összefonta karját. Ezt akár válasznak is vehettük. Másodpercek teltek el, és tudtuk, hogy sorsunk egyetlen társunk kezében lesz, de ki vállalná ezt az óriási felelősséget?
– Nincs időm itt várni a végtelenségig! – ordította az egyenruhás. Turistacsoport vagytok? Ki itt a vezető?
– Ő – szólalt meg hirtelen Hans. Rám mutatott. Mire észbe kaptam volna, már meg is ragadták karomat, és kilöktek a cellánál jóval világosabb folyosóra. A zár zörrent egyet. Arra vártam, hogy hirtelen felmorajlik ottmaradt társaim tömege, és ha nem is lincselik meg Hansot, legalább felelősségre vonják. Tévedtem. Csend volt. A fogdmeg lökött egyet rajtam, úgy tessékelt tovább. Inkább nagyobbakat léptem, hogy ne kelljen toszogatnia.
Nem is sejtettem, hova visznek majd. Arra tippeltem, valamilyen katonai hadiszálláson vagyok, és egy tiszt elé vezetnek. Esetleg váltságdíjat kérnek értünk. Az amerikaiakat nagyon utálják, talán könyörületesebbek lesznek velünk, ha megtudják, hogy csoportunk tagjai magyar, román és német nemzetiségűek. Ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, mikor egy túlontúl elegáns terembe értünk. Nem számítottam rá. Eddig acélozott falú folyosókon vezettek, és megpillantottam pár igencsak rideg betonfalú kisebb termet is. Ez viszont vörös tapétával és szőnyeggel volt díszítve. Váratlan ellentét. Nem kellett sokat várnom, mire megtudtam, hogy hova értem. Maga Észak-Korea vezetője állt előttem.
– Szívélyes üdvözletem – mosolygott rám. Ekkor már azon sem lepődtem volna meg, ha kezet nyújt, de az talán mégiscsak túlzás lett volna.
– Jó napot! – válaszoltam bizonytalanul.
– Gondolom, már rájöttek, hogy hol vannak. Fogságban, Észak-Koreában.
– Igen.
– Nem is szeretném tovább húzni a szót. A foglyok jó háromnegyedét már kivégeztük. Nem célunk váltságdíjat gyűjteni meg effélékkel fecsérelni az időt. Gazdag ország a miénk. Pár személynek viszont el kell mesélnie, mi is történt itt, miként foglaltuk el Szöult és egész Dél-Koreát. Ezért is hagytuk magukat életben.
– Értem… – arcom halálsápadt volt, nehezen tudtam megszólalni. A remény felvillant, de valahogy tudtam, hogy nem lesz egyszerű a távozás.
– Nyilván arra gondol, hogy milyen kegyes vagyok. Nos, ez igaz is. Mindemellett nem szeretnék mindenkit szabadon engedni. Egy kis szórakozást találtam ki számunkra. Ma este meghívom önöket egy baráti sakkpartira.
Itt elhallgatott. Bizonyára hatásszünetet akart tartani. Reszkettem a félelemtől, és nem tudtam, mit is szólhatnék ehhez. Folytatta.
– Ennél kicsit több érdeklődést vártam. De nem baj, vágjunk bele! A szabályokat biztosan ismeri. Ezek maradnak is, ne aggódjon! Csak egy kicsit izgalmasabbá tesszük: maguk lesznek a bábuk. Egy másik cella foglyaival kell megküzdeniük. Mondanom sem kell, a sakktábla egy mezőjen egyszerre egy élő ember tartózkodhat. Ha valaki tétovázik megölni a másikat, vagyis leütni a bábut, akkor az embereim közbelépnek, és mindkettő meghal. A nyertes csapat túlélő tagjait szabadon engedem, becsületszavamra. Nekik már csak annyi a feladatuk, hogy dicsőséges és hatalmas országunkról, valamint győzelméről meséljenek. Persze ezt már nem tudom felügyelni, de reménykedem benne – újra kajánul vigyorgott, majd hozzátette: – Elvezetni!
Komoran tántorogtam vissza a cellámba. Arra gondoltam, nekimehetnék egyenruhás kísérőmnek, hátha itt helyben kivégez, és gyors halálom lenne. De nem volt bátorságom hozzá…
– Mi történt? Elengednek? Váltságdíjat kérnek? Hol vagyunk? – szaporázták hozzám kérdéseiket a társaim. A két koreai gyerek nem kérdezett semmit. Úgy tippeltem, hogy nem tudnak angolul, és amúgy is furcsán hatott rájuk, hogy a mindegyikőnk által ismert német nyelven beszéltünk.
Leroskadtam a fal mellé, és üres tekintettel néztem magam elé. Nem tudtam elmondani nekik. Megpróbáltam megszólalni, de csak tátogtam, nem jött nyelvemre a szó. A többiek erre még jobban kétségbeestek. Úgy éreztem magam, mint egy csecsemő, aki most tanul beszélni, és fél a kinti ismeretlen világ veszedelmeitől. Társaim egy ideig még találgattak, mi történhetett, egyesek már azt pedzegették, hogy megerőszakoltak, mindenféle rémségekkel álltak elő, megrázták a vállam, gyengéden pofozgattak, de mindhiába, néma maradtam.
Estig nem is történt már semmi. Enni nem kaptunk. A zár megcsörrent, és a nehéz vasajtó feltárult. Ismerős arc jelent meg, habár számunkra igencsak mindenki ugyanúgy nézett ki, mégis sikerült felismerni az egyenruhást, aki órákkal ezelőtt elhurcolt. Ezúttal többedmagával jelent meg. Láncra vertek mindannyiunkat, majd kivezettek a folyosóra. Szemünket vakította a fény, annyira megszoktuk már a cella komor sötétjét. Gályarabokként vonszoltuk magunkat végig a kanyargós labirintusnak tűnő úton, mindig abba az irányba, ahova lökdöstek a fogdmegek. Egy sötét és széles terembe értünk, melynek közepén egy hatalmas sakktábla helyezkedett el. Kordonnal volt elkerítve. Csupán ez volt kivilágítva. A mennyezetet hatvannégy lámpa díszítette, minden mezőhöz egy. Az egyik térfélen tizenhat feketébe öltözött egyén állt, fejükön hosszúkás maszkot viselve. Ott volt a király, a két bástya, a két futó, a két ló és a királynő is, no meg a nyolc gyalog. Arcukat nem láthattuk. Nem voltak láncra verve, mégsem mozdultak. Nem tartottak semmit sem kezükben. Mindezt végigszemlélve Hans kiáltott fel először: Mi ez? Haragos pillantással válaszoltam. Az őrök továbblökdöstek minket és a helyünkre vezettek. Aztán újabbak jelentek meg, kezükben hozva a hacukákat.
– Én ezt biztos nem veszem fel, ameddig nem magyarázod el, hogy mi folyik itt – mondta Hans, és fenyegetően fel akarta emelni mutatóujjat, de a lánc nagyot zörrent, és nem engedte.
Továbbra is szótlan maradtam. Fejem kábult volt, a gondolatok csak úgy kavarogtak bennem. Úgy éreztem, nincs értelme beszélni. Mindannyian egy felettünk álló erő kezében vagyunk. Ha elmagyaráznám nekik a diktátor sajátos sakkszabályait, kitörne a pánik, lehet, lemészárolnának minket az őrök, és senki sem menekülne meg élve. Más szemszögből nézve viszont joguk van tudni, épp az életükkel játszik egy őrült.
Hirtelen felkapcsolták a terem összes világítását. Ámultan néztünk körül. Akár egy bokszstadiont, úgy vette körül a nézőtér a sakktáblát. A diktátor egy aranybevonattal kiemelt páholyban ült. Onnan üdvözölte a közönséget, majd hozzám szólt:
– Kedves és drága Előd, neked mint csapatvezetőnek jutott a fontos feladat, hogy levezényeld a mi kis esti mulatságunk. Természetesen a fekete királlyal együtt, ugye Morten? Gyanítom, hogy a dán konzulátus oldalán sem lesz többé biztonságos országként feltüntetve Dél-Korea – mondta nevetve. – Nos, a következő feladatod lesz: oszd fel a szerepköröket a csapatodon belül! Mint látod, a feketék már megtették, és felálltak. Az őreim egyesével fogják hozni a maszkokat, te pedig megmondod, hogy kinek szánod. Az utolsó a tiéd lesz, a királyé.
Elsőnek a lovat hozták. Mozdulatlanul álltam. Kegyetlen és hálátlan feladat volt az enyém. A többiek remegtek, a gyilkolásról még mindig nem tudtak. A diktátor megelégelte tétlenségemet, és intett az egyik őrnek, mire az kiment, és egy veder jeges vízzel tért vissza. Nyakon öntöttek. Reszkettem a hidegtől, de még mindig nem mozdultam. A diktátor üvöltött, és újra intett az egyik őrnek, mire az szempillantás alatt megragadta az egyik koreai gyereket, és késével elmetszette a torkát.
– Eggyel kevesebb bábu. Most már lehet hendikeppel is fogadni – szólt a diktátor a közönséghez. Remélem, nem őt akarta királynőnek – mondta kacagva. – Ne várassa meg a vendégeimet, mert akkor muszáj lesz azzal szórakoztatnom őket, hogy mindenki meghal! Ezt sem a Koreai Szerencsejáték Zrt., sem a kollégái nem díjaznák.
Nem volt több időm, kineveztem a technikai edzőt lónak. A build-menedzser lett az egyik futó, a két scrum master a bástyák és így tovább. Hans rémülten nézett rám. Ekkor szólaltam meg először: paraszt.
A királynő szerepkörén nem sokat gondolkoztam. A király után ő a legvédettebb, neki van a legnagyobb esélye a túlélésre, persze csak akkor, ha nyerünk. Anna iránt már régóta éreztem valamit, habár jóformán nem is ismertem, csak az irodában találkoztunk. Vonzó volt, ahogy magyarázni tudott az új kollégáknak, mindig lenyűgözött tudásával, és nagyon csinos is. Inkább nevezhetjük ezt felületes munkahelyi szerelemnek. A magánéletéről csak annyit tudtam, hogy van barátja. Ő került mellém.
A diktátor megnyitotta a játékot. A pályát körülvevő kordont lándzsás őrök védték. Lehetetlennek tűnt a szökés. Még ha sikerült volna is kijutni a teremből, a labirintusnak tűnő folyósokon biztos a koreaiakba ütköztünk volna.
– Világos kezd – kiáltotta a vezér. Elvégre semmit sem változtattunk a szabályokon – mondta nevetve.
Hansot előléptettem, méghozzá két mezővel. Az első ötletem az volt, hogy felkínálom tálcán az ellenfélnek, de ez nem lett volna észszerű. Mindenkire szükség van. Így is hátrányból indultunk… Minden egyes lépést meg kell fontolnom. Óvatos játékba kezdtünk. Morten emberei is előrelépegettek, mindenféle támadó szándék nélkül. A nézők halálra unhatták magukat. Én oda jutottam, hogy lassan nem is embereket láttam, csak maszkokat, bábuknak képzeltem őket, melyek a túlélésünket biztosíthatják.
– Elég! Elég! Elég! – üvöltött közbe a diktátor. Mi ez a teszetosza játék? Tíz perc alatt senki sem halt meg?! Szerencsétek, hogy kevesen fogadtak a tíz perc alatt legalább két hulla kategóriájára. De mindenesetre elegem van ebből a semmilyen, unalmas lépegetésből.
Intett egyet az egyik őrnek, mire Morten holtan rogyott össze. Páran felsikítottak, elfordultak, de menekülni nem mertek. Az őr kivonszolta a testet, majd ölében becipelt helyette egy másfél méter magas, igazi sakkbábút. Király volt. Berakta Morten helyére.
– Nos, az a megtiszteltetés ért, kedves Előd, hogy a világ ura ellen sakkozhatsz. 50-50 százalékos esélynél túléltél egy csapást. Akár te is lehettél volna az áldozat. De a fehéret nem szeretem, nem az én színem. A lényeg az, hogy beszállok. És én jövök. Nyugodtan megköszönheted. Kamsza hamnida! – üvöltötte koreaiul kacagva.
Mérgemben a fogam csikorgattam. Amúgy én jöttem volna…
– Gyalog C4-ről lépjen a D5-re, és üsse le a fehér gyalogot! – harsogta vendéglátónk.
Teljesen értelmetlen lépés volt, mivel az ott tartózkodó programozót egy másik gyalog védte, Hans. A fekete gyalog átlépett átlósan a számára megjelölt mezőre. Az egyik őr egy kést adott át neki. Kollégám könnyes szemmel nézett hátra, így búcsúzott el tőlünk. Mindannyian reszkettünk. Nem bíztam abban, hogy a fekete gyalog nem lesz képes megtenni, amit parancsoltak neki. Tudtam, hogy semmit sem jelent, ha tétovázik.
– Ez volt az utolsó eset, hogy ezt elnéztem. Ha még egyszer valaki szabadkozik megölni a másikat, akkor mindenki meghal. Az összes ember a sakktáblán. Egy mezőn két személy egyszerre csak tíz másodpercet tartózkodhat, ha ezt meghaladja, akkor mindkettő meghal – szólt a diktátor. Az egyik őr odalépett a mezőre, és megölte mindkét gyalogot, a fehéret és a feketét is. – E6-os gyalog, lépjen a D5-ös helyére! – parancsolta most a bábumnak. Majd felém vigyorogva hozzátette: – Elvégre úgyis ezt lépted volna, nem? Megint én jövök.
És ez így ment tovább. A diktátor értelmetlen párharcokat indított, egymás után áldozta fel a bábuit, persze úgy, hogy ő is leüssön egyet. Elment a futóm, neki a lova esett el. Majd fordítva. A játékosok hidegvérrel, állati ösztönnel öltek. Lassan mindenkinek elborult az agya, csak egy cél lebegett előttük, minél hamarabb kijutni innen, túlélni, felébredni ebből a rossz rémálomból. A táblán patakzott a vér, és lassan csorgott le a pálya szélén. A tömeg üvöltött boldogságában, a nyertesek örömmámorban ugrándoztak, lobogtatták fogadószelvényeiket, és mindenfélét mutogattak nekünk. Hiába védtem csapattársaimat, az ellenfél agresszívan mészárolt. Nekem pedig muszáj volt megtorolnom, másképp vesztembe rohantam volna. Nem voltam nagy stratéga: gyerekkorom óta nem sakkoztam, és semmilyen fogás sem jutott eszembe. A sok áldozat után csak három gyalog maradt, köztük Hans is, a királynő, Anna, valamint a két bástya. Annyira még emlékeztem, hogy legrosszabb esetben egy bástya és egy király is mattot tud adni, jelenlegi helyzetünk tehát nem volt reménytelen. Az elesettekre önző módon már nem is gondoltam, mindig csak a következő lépés járt a fejemben. Ha ez így megy tovább, mind meghalunk… Valamit tennem kell, mert ha nem ötlök ki semmit, akkor végünk. Ha valahogy ki tudnám használni a gyengéjét… Egy jó játékos már biztos kiismerte volna az ellenfelemet, és ellene fordította volna… De mit tudok én elmondani a diktátorról? Semmit… Vagy mégis? Vérszomjas, minden második-harmadik lépésben halál járja útját. Hiszen ez az! Ha Hans egyet előrelép, akkor senki sem védi, és a diktátor bástyája simán leveheti. Azzal viszont a bástya elmozdul, a fekete király védtelen marad, és Annával támadásba lendülhetek: a királynő átlósan elmozdul, és sakkot ad. Csak egy helyre mozdulhat, ekkor viszont az én fehér bástyám lendül támadásba, majd a másik. Három lépés és matt. Nyerhetünk. Szinte felugrottam örömömben, lázas szenvedély öntötte el testem, de uralkodnom kellett magamon, nehogy észrevegye ellenfelem. Fel kell áldoznom Hansot… Mit vétett ellenem? Csupán annyit, hogy rám kényszerítette a fehér király véreskezű szerepét, a mészárlást, amiről nem tehetek, de nem is állhattam ellen, mégis én adtam ki az utasításokat, én voltam az, akinek életeket kellett kioltania. Ő csupán annyiról tehet, hogy elhárította a felelősséget, engem küldött maga helyett… Nem, ez nem büntetés lesz számára, ő lesz végül is a hős, aki feláldozza magát helyettünk.
– Hans, lépj előre egy mezőt!
Tétovázott, mielőtt teljesítette volna az utasítást. Hátranézett, és bólintott. Úgy tűnt, hogy megértette a lépésemet. A diktátor kajánul felvihogott, és már utasította is bástyáját. Ahogy vártam. Minden a terv szerint. Arca elfehéredett, mikor kimondtam a végső szót: matt! A termen szempillantás alatt síri csend lett úrrá. Senki sem üvöltözött, és senki sem ugrált. A hatalmas és legyőzhetetlen diktátor kudarcot vallott. Másodpercekig tartott megrökönyödése, majd rikító hangon elhangzott a parancs, amitől féltem, amire számítottam: öljétek meg mindet! A kordonon átugrottak az őrök, és hatalmas lándzsáikkal közeledtek felénk. Ekkor csapódott be az első bomba. A mennyezet betört, a padló megremegett, mindannyian elvesztettük egyensúlyunkat, és a földre zuhantunk. Az ENSZ katonái köteleken ereszkedtek le a helikopterekről. Megragadtak minket. Ekkor ébredtem fel verejtékben úszva a szöuli hotelszobában. Anna átölelt és megsimogatta az arcom.
– Már megint Kimmel álmodtál?
