2024. április 25., csütörtök

Átéléssel zenélni

Kurina Viktória: „Egy zenész nem tud úgy érvényesülni, ha csak a zene világában él”
(fotó: Szerda Zsófia)

(fotó: Szerda Zsófia)

Kurina Viktória neve ismerős lehet a klasszikus zene kedvelőinek. A szabadkai fiatal lány zenészcsaládban született, hétéves kora óta hegedül, és tanulmányai alatt minden évben első helyezést ért el a zeneiskolások köztársasági versenyén. A csehországi Jaroslav Kocián nemzetközi hegedűversenyről harmadik díjjal tért vissza, a Váša Příhoda hegedűversenyen laureát minősítést szerzett. Ez utóbbi versenyen lehetőséget kapott, hogy a lambachi apátságban fellépjen a Wien Klangvereinigung szimfonikus zenekarral. Az ő kíséretükben előadta Beethoven D-dúr hegedűversenyét, amelyet épp ebben a történelmi környezetben szerzett a nagy zeneszerző. Nemcsak szólistaként versenyez, hiszen 2016-ban a Prima la Musica kamarazenei versenyen a Trio 2016 Plus elnevezésű formációval első helyezést értek el, és ennek köszönhetően felléphettek Máltán. A tehetséges hegedűművésszel a kezdetekről, a zenélésről, a karrierjéről és a jövőbeli tervekről beszélgettünk.

Hogyan kezdtél el hegedülni?

– Az egész család zenész, így könnyű volt közel kerülni a zenéhez. Már kétévesen énekeltem és zongoráztam. Hétévesen a szüleim elvittek a Szabadkai Zeneiskolába felvételire. Akkor a tanárok azt mondták, hogy abszolút hallásom van, ezért javasolták, hogy próbáljam meg a hegedűt. Nagyon sírtam, mert nem akartam hegedülni. A szüleim biztattak, és azt mondták, hogy ha nem tetszik ez a hangszer, nyugodtan átiratkozhatok másikra. Már az első órán megszerettem a tanáromat, és eszembe se jutott, hogy hangszert cseréljek. A tanárom Miloš Nikolić volt, tizenkét évig nála tanultam hegedülni. Amikor elkezdtünk együtt dolgozni, már két hónap után versenyre mentem, amelyen fődíjas lettem.

A sok gyakorlás lemondásokkal jár. Számodra ez nehézségeket okozott?

– Nekem az teljesen normális volt, hogy otthon maradok és gyakorlok. Sokszor szívesebben játszottam volna, de tudtam, hogy bent kell maradnom gyakorolni, mert versenyeim lesznek, koncertezni fogok. Nem olyan volt a gyerekkorom, mint a többieknek, akik mindennap kint voltak azt utcán, és két órahosszát játszottak. Egy héten egyszer vagy kétszer én is kimentem hozzájuk. A születésnapokon nem maradtam késő estig, mivel tudtam, hogy másnap korán fel kell kelnem gyakorolni. Sokszor a szórakozásról is le kellett mondani, vagy arról, hogy a barátaimmal töltsem az időt. Az igaz barátok megmaradtak, mert tudták, hogy nem azért nem jövök, mert nem akarok, hanem mert sok a dolgom.

A Szabadkai Középfokú Zeneiskola utolsó két évfolyamát egy év alatt végezted el. Hogy volt ehhez energiád?

– Abban az évben mást sem csináltam az iskolai kötelezettségeken és a gyakorláson kívül. Két félév alatt fejeztem be a két évet, szeptembertől június végéig, és ez alatt az idő alatt csaknem 150 vizsgát tettem le. Arra emlékszem, hogy még karácsonykor és húsvétkor is vizsgáztam. Akkor is találtam arra időt, hogy elmenjek szórakozni, hogy mást is csináljak. Nagyon szeretek rajzolni, festeni és énekelni is, és ezekre mindig szakítok időt. Egy zenész nem tud úgy érvényesülni, hogy csak a zene világában él. Sok más tapasztalat is kell, hogy ki tudja magát fejezni a zenében. Fontos, hogy ott legyenek az érzések a zenében. Ha egy szomorú dalt játszom, akkor újra át kell élnem, hogy hol, mikor és miért voltam szomorú a való életben.

Miért választottad a linzi egyetemet?

– Teljesen véletlenül. Amikor befejeztem a középiskolát, megnéztem, hogy melyik egyetemre lehet még jelentkezni. A linzi Anton Bruckner Magánegyetem művészeti szakára jártam, a tanárom Albert Fischer volt. Jól tettem, hogy oda iratkoztam, mert már első évben Ausztriában jártam versenyekre. Mivel magánegyetemre jártam, úgy választattam ki a tantárgyaimat, ahogy nekem megfelelt. Miután befejeztem a művészeti szakot, tavaly szeptembertől elkezdtem a pedagógiai szakot ugyanazon az egyetemen. Azért is volt könnyű befutnom Linzben, mert sokan szerettek volna együtt zenélni velem, mivel hallották, hogy milyen sok versenyen jártam. Ezért volt könnyű koncerteket szervezni. Továbbra is képzem magam, egy éve járok hegedű-mesterkurzusokra Brüsszelbe Mikhail Bezverknyhez.

Miért kezdtél el zenét szerezni?

– Már régóta írok zenét. Kiskoromban is kitaláltam dalokat, és az úgy nézett ki, hogy elénekeltem, hogy mit gondolok a szüleimről. Amikor elmegyek nyaralni, pihenek vagy festek, eszembe jut egy melódia. Pontosan így történt a Your Story című kompozíciómmal is, amelyet nemrég előadtam a szólókoncertemen, a szabadkai Városháza dísztermében. Ez egy modern kompozíció. Akkor jutott eszembe a dallama, amikor egyszer kinéztem az ablakon, és gondolkodtam. Addig-addig variáltam, amíg megszületett a kompozíció. Eldöntöttem, hogy a kíséretet cimbalomra írom, mert nem sok olyan mű van, amely erre a hangszerre és hegedűre van írva. Ez a legújabb ötletem, hogy klasszikus műveket állítok össze hegedűre és cimbalomra.

Mik a jövőbeli terveid?

– Sok van. A legfontosabb az, hogy szeretnék magániskolát nyitni. Azt szeretném, ha a gyerekek szemináriumokra és műhelymunkákra járnának, ahol a legnagyobb nevektől tanulnának. Az a legfontosabb, hogy olyan diákok jöjjenek, akik szólisták szeretnének lenni. Szeretném meghívni a barátaimat, és azokat, akikkel együtt zenélek, hogy dolgozzunk együtt.

Nemrég volt egy szólókoncerted a szabadkai Városháza dísztermében. Milyen volt a közönség fogadtatása? Hogy érezted magad?

– Nagyon jó volt, kellemesen meglepődtem, mivel sokan eljöttek. A koncert nagyon jól sikerült, fel tudtam szabadulni a színpadon. A közönség is élvezte, sok üzenetet, visszajelzést és ajándékot kaptam tőlük. Anastasia Kenner-Kozhushko kísért zongorán. Nagyon jól éreztük magunkat a koncert közben.

A klasszikus zenén kívül a jazzben is kipróbáltad magad. Van olyan műfaj ezeken kívül, amelyben játszanál?

– Jazzdalokat éneklek és hegedülök, emellett népzenét is játszottam, csárdásokat. Játszottam éttermekben is a családom tagjaival. Ebben nőttem fel, már kiskoromban láttam, hogyan zenélnek, és nagyon megtetszett. Ez csak hobbi.

Mit üzennél azoknak a gyerekeknek, akik zenével szeretnének foglalkozni?

– Inkább a szülőknek szeretnék üzenni, hogy hagyják a gyereket kibontakozni, hogy hadd csinálja azt, amit szeret. Ne erőltessenek rá mást! Ha a gyerek mondogatja otthon, hogy mivel szeretne foglalkozni, engedni kell, hogy azt csinálja, mert ki fog tartani. Csak támogatni, segíteni és motiválni kell.