2024. április 19., péntek
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Szórványban tevékenykedni életforma számomra”

A Magyar Kormány Nemzetpolitikai Államtitkársága által meghirdetett Petőfi Sándor-program ösztöndíjasa a huszonhárom éves Mitru Barbara, aki Kárpátaljáról érkezett Vajdaságba, Tiszakálmánfalvára.

Fotó: Dávid Csilla

Fotó: Dávid Csilla

Szülővárosa, Aknaszlatina ma már szintén szórványtelepülésnek számít, így nem jelentett nagy változást számára, hogy ismét szórványban tevékenykedik. Kárpátalja legkeletibb magyar tannyelvű iskolájában, az Aknaszlatinai Bolyai János Középiskolában érettségizett. Az érettségi után az Ungvári Nemzeti Egyetem Ukrán–Magyar Oktatási–Tudományos Intézetén matematika szakon végezte el az alap- és a mesterképzést. Csaknem egy évig az ungvári Lingvist nyelviskolában tanította a magyart, mint idegen nyelvet, kisiskolásoknak és idősebbeknek is. Majd jött egy lehetőség, melyet kíváncsi és kalandvágyó személyisége nem engedett elmulasztani.

Honnan értesültél a Petőfi-programról, és miért döntöttél úgy, hogy megpályázod?

– A Petőfi-programmal úgy sikerült megismerkednem, hogy nálunk Aknaszlatinán is tevékenykedik minden évben ösztöndíjas. Nagyon érdekesnek tűnt a munkájuk, és az, ahogyan sikerült beilleszkedniük a közösségbe. Egy barátnőm viszont Erdélyben tevékenykedett, és ő is nagyon sok biztató dolgot mesélt a programról. Ismervén személyiségemet, mondta, hogy mindenféleképpen nekem is pályáznom kell erre a programra. Igazából a pozitív tapasztalatok hallatán döntöttem úgy, hogy nekivágok e kihívásnak. Valójában engem mindig érdekelt a Kárpát-medencében élő külhoni társaimnak a sorsa. A különböző kézműves és hagyományápoló táboroknak köszönhetően sikerült megismerkednem más országokból érkező magyar fiatalokkal, akikkel továbbra is tartom a kapcsolatot. Mindig is foglalkoztatott, mik azok a nehézségek, amikkel ők küszködnek, és hogyan tudják azokat megoldani, hogy ezáltal tanulhassunk tőlük. Egy percig sem bánom, hogy bátor voltam és jelentkeztem a programra, mert azért kellett egy kis bátorság is hozzá.

Vajdaságban a dél-bácskai körzethez tartozó Tiszakálmánfalván vagy ösztöndíjas. Milyen volt a beilleszkedés?

– Vajdaságban hét ösztöndíjas tevékenykedik, az első hónapot Szabadkán töltöttük. Miután megismertük az összes vajdasági szórványközpontot, a fogadószervezettel, a Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen úgy döntöttünk, hogy alaptevékenységeim leginkább Tiszakálmánfalvához igazodnak. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy ide kerültem, és nagyon jól érzem magam ebben a közösségben. Mentorom, Snejder Sándor sokat segített a beilleszkedésben, amikor pedig megérkeztem Tiszakálmánfalvára, Milánovity Ottília, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesület elnöke azonnal felkarolt. Már az első napon meghívott a kórusba, és fellépőruhát is varratott nekem. Megismertetett a kézimunka-csoport tagjaival is. Érdekes és egyben szimpatikus volt a beilleszkedés, a helybéliek nyitottak és kedvesek voltak irányomban. Valójában nem szerettem volna hirtelen betörni a közösségbe, hanem lassan beilleszkedni. De már egy-két hét múlva teljesen otthonias volt számomra a légkör, megismertem az egyesület összes tevékenységét.

Többször megtörténik az, hogy a szerb gyerekek is rám köszönnek az utcán. Szerintem ez is arról tanúskodik, hogy a faluban igenis összetartanak a szerbek és a magyarok. Nem ért semmilyen negatív tapasztalat. Nem nevettek ki azért, mert nem úgy fejezem ki magam mint ők, hanem inkább érdeklődésüket fejezték ki felém. A nyelvi korlátok nem jelentenek problémát számomra, sőt meg is dicsértek, hogy jól beszélek szerbül. Úgy gondolom, hogy egyre jobban befogad ez a közösség. Szerintem azért tudok azonosulni az itteniekkel, mert jómagam is szórványban nevelkedtem.

A fiatalokkal sikerült barátságot kötni?

– Igen, azokkal a fiatalokkal, akik bejárnak a művelődési egyesületbe, sikerült közeli kapcsolatot kialakítanom. Amikor először elmentem a táncpróbájukra, meglepődtek, hogy korban közelebb állok hozzájuk. Ennek persze, az lett az eredménye, hogy ma már barátok vagyunk. Olyan ötletek születtek, hogy mi fiatalok fogjunk össze, és alkossunk valamit közösen. Filmesteket tartunk, programokat szervezünk, és egyre többen vagyunk, a fiatalok társaikat, barátaikat is elhívták, ennek én nagyon örülök. Az összejöveteleken mindig igyekszem meghallgatni problémáikat, ötleteiket és közösen találunk rájuk megoldást.

Ösztöndíjasként mi a feladatod, és konkrétan milyen tevékenységekben veszel részt Tiszakálmánfalván?

– A szórványközösség magyar identitástudatának megőrzése, a megmaradt magyar közösségek összetartása a feladatom. Ahogy már említettem, a helyi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület munkájához csatlakoztam, arra törekszem, hogy minél több ember bekapcsolódjon a közösségi életbe.

Amellett, hogy a vegyes kórus tagja vagyok, a Gubancolók tánccsoportból megalakult az azonos nevű leánykórus, akikkel nemrég részt vettünk a Szólj, síp, szólj! vetélkedőn. A lányoknak ez volt az első alkalom arra, hogy versenyen vegyenek részt, és nagyon ügyesek voltak. Nagy élmény volt számukra, hogy olyan gyerekek társaságában lehettek, akik szintén szeretnek énekelni.

Az általános iskolában a napközis foglakozásokba, a házi feladatok megoldásába is belesegítek, valamint szakmámból kifolyólag, fordultak már hozzám azzal a kéréssel, hogy segítsek nekik a matematikában is. A legnagyobb sikernek mégis azt tartom, hogy létrehoztuk a Varázslók nevű ifjúsági csoportot. Azért gondolom ezt nagy sikernek, mert olyan nemzeti ünnepek méltatására is sor került, amelyek megünneplése az évek során elhalványult az egyesületben. Megünnepeltük október 23-át, a magyar kultúra napja alkalmából egy kis filmet készítettünk, a március 15-ei ünnepségen telt ház előtt léptünk fel, vendégszerepeltünk Maradékon. Most pedig az anyák napjára készülünk a csapattal. A gyerekek lelkesen szavalnak, énekelnek, egy kis színjátszást is beleviszünk az előadásokba. Dicséretes az, hogy ők szeretik ezt csinálni. Vannak olyan fiatalok, akik a Varázslók csoportnak köszönhetően tértek vissza az egyesületbe.

Számodra mi volt a legnagyobb kihívás?

– Valójában én nem azzal a céllal jöttem, hogy egy teljesen új dolgot hozzak a közösségbe, nem én vagyok a központi szerepben. Én a közösség miatt vagyok itt, és azért, hogy felmérjem az igényeiket. Mozgatórugó próbálok lenni, hiszen az a legfontosabb, hogy a fiatalok ne veszítsék el a motivációt. Igazából az volt a legnagyobb kihívás, hogy megtudjam mi is az, amire szükségük van. Mi az, amit nem csak egy alkalommal tudunk megszervezni, hanem folyamatossá válhat, és mi az, amit még nem tartanak soknak ilyen szempontból. Úgy gondolom, sikerült megtalálni ezt az egyensúlyt. A szülőktől is azt hallom vissza, hogy a gyerekek örömmel, nem kényszerből jönnek a próbákra. Manapság ez nagy sikernek számít, hiszen rengeteg más dolog van, ami leköti a fiatalok figyelmét, de ők mégis eljönnek a próbákra, még akkor is ha vasárnap van. Jó az, hogy a szülők és a vezetőség is úgy áll a dologhoz, hogy mindezt a közösség érdekében tesszük.

A foglalkozások vezetése és a tapasztalat átadása mellett, sikerült neked is valamit elsajátítani a gyerekektől, a falubeliektől, a vajdasági magyaroktól?

– Rengeteget tanultam én is, hiszen mindig valami új dologgal találkozik az ember. Valójában a kitartás az, amit megtanultam a gyerekektől, hiszen a suli után is lelkesen jönnek a próbákra. A pozitív hozzáállást is sikerült felismerni, elsajátítani a falubeliektől, a vendégszeretetük is lenyűgözött. Vajdaságban, akárcsak Kárpátalján, ismerjük szomszédainkat, tiszteljük nemzeti és vallási ünnepeiket. Ukrajnában mikor megkérdezik, melyik karácsonyt ünnepeljük, azt mondjuk, hogy mind a kettőt, hiszen az egyik a miénk, a másikon pedig vendégségbe megyünk. Ugyanezt tapasztaltam itt Vajdaságban is. Mindemellett, a vajdasági magyarok nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományok megőrzésére.

További terveidben mi szerepel? Ismét megpályázod a programot?

– Igen, az idén is beadtam a pályázatomat. Nagyon remélem, hogy ismét sikerülni fog, és visszajöhetek Tiszakálmánfalvára. Úgy gondolom, hogy megtörténtek azok a dolgok, amelyek eddig hiányoztak ebben a közösségben. Többek között azért is szeretnék ide visszatérni, hogy a létrehozott programok rendszeressé váljanak. Azért is tartom fontosnak azt, hogy megemlékezzünk a nemzeti ünnepeinkről, mert ezáltal tudatosul bennünk, hogy van múltunk, amire alapozni tudjuk a jelent, és amikor megalapozzuk a jelent, az azt jelenti, hogy van egy generáció, amelyik ott lesz a jövőnek is, és nincs minden veszve. A programnak köszönhetően jöttem rá arra, hogy számomra ez egy életérzés, amely aztán életformává alakul át. Még a felkészítő tanfolyamon egy másik ösztöndíjastól hallottam azt, hogy aki egyszer a Petőfi-program részese lesz, az egy kicsit mindig Petőfi-programos marad. Azzal, hogy kilenc hónapig egy másik külhoni területen lehetek, sok tapasztalatot, ismeretséget, tudást szerzek. Biztos vagyok benne, hogy azokat az élményeket, amelyeket itt és ilyen formában átéltem, más úton nem tudtam volna megtapasztalni.