Szikrázni a néma tájban

Szabó T. Anna: Ár

Csík Mónika

2019. április 25., 18:19

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Tágasság és határok közöttiség. Angyalpára és sűrítettség. Parttalan, belső tájak, és díszletszerű, szűkös külvilág. Fényes űr, por meg sár közege. Ezek ellenpontozzák elsősorban Szabó T. Anna Ár című kötetének versvilágát, melynek sajátos kivetülése a borítóján látható képzőművészeti kompozíció – Pesti Emma Kilégzés című festményének részlete –, amelyen az elnagyolt ecsetvonások határolta tájat a szürkébe oltott zöld, és a zöldbe oltott szürke konok hétköznapisága tartja össze. Fakuló színek határolta képiség ez, apokaliptikus világok árnya, nyomasztó lelki tartomány tükröződése. A hozzá kapcsolható létélmény megragadhatatlan, inkább csak sejthető lecsapódása valami eleminek és ősinek, közelebb áll a tudattalanban rejlő ösztönvilághoz, mint bármihez, ami hangsúlyozottan emberi. Részekre hullott világegész, és tükörcserepekből építkező kozmosz – mindez valami folytonos sodródásban, az öntudat határaitól a szférák felé. Embertelen. Személytelen. Fókusza csak a narancsszín pont, a zenit, valamiféle „örvény szeme” az alatta elterülő világ felett. Ez a pont ragadja meg a tekintetet, magába húz, elnyel, és juttat el egy olyan világba, ahol már nem a forma, a szín és a kompozíció által közöl a művész valami fontosat, hanem a szavakra bíz bennünket. „Szó-óceánok” hullámaira, amelyek – akár ha a Hold változásai duzzasztanák vagy fognák vissza őket – a tudat vezényletére mozdulnak, hömpölyögnek, és egymásba futnak vad áradással. Ez már a nyelv, a szó, a beszéd terepe, egy individuális világ, amely csak a költő sajátja, hisz otthonossá tette, kitartó munkával személyre szabta. A költő számára a nyelv végtelen áramlás, és ebből a sodrásból ragadja ki a verset, azt a sűrített fényt, ami lehet valaminek a burka és a magva, lehet „szikra a néma tájban” és ősrobbanás is.

Magvető, Budapest, 2018, 180 oldal

Szabó T. Anna verseiben elemi szervező erő a nyelv, a nyelv, amely születéstől fogva kísér és meghatároz, a nyelv mint testrész, amivel intenzíven érzékelhető a világ mind táplálékban, mind lélegzésben, mind szerelemben, nyelv, amivel közölhetők az érzelmek, és a nyelv, amely az író számára munkaeszköz, tehát mindennapi kenyér is. A nyelv által formába öntött vers a megismerés lenyomata, hiszen a költő elsősorban kutat – vizsgálja önmagát: külsejét, cselekedetit, motivációit, gondolatait, érveit, s azt a metafizikai bizonytalanságot is, amely az emberi faj sajátja, s hiába a hátrahagyott évezredek felhalmozott bölcsessége, ez a metafizikai bizonytalanság mit sem változik, hiszen az anyagi világba süppedt teremtmény a test határolta létben képtelen olyan tapasztalásokra, amelyek révén bármiféle bizonyosság nyerhető. Sárlét, porlét, tükörlét a jussunk – vallja Szabó T. Anna, és verseibe ezt a létélményt sűríti, a szavak súlyát egyenként lemérve. De nemcsak a szavai megfontoltak és súlyosak, akár a kövek, hanem a csendjei is. A szavak közi űr egybeér a szavak héjába zárt csenddel, és kegyelmi állapot olvasóként megtapasztalni a verssorok mögötti hangtalanság békéjét, a gondolatok meditatív parttalanságát.

„Okozatok és mondatok. / Vadul dobog: csak ok vagyok. / Körbeforgok, tapogatok: / szavak, falak, üres lapok” – áll a Hisz: működik című versben, s az olvasó is, csatlakozva ehhez az önértelmező magatartáshoz, ugyanazon kérdések sorával szembesül, mint amelyek a költemények zömében, például a Kertek címűben megfogalmazódtak: „ki szereli meg a semmit, / ki ad arcot a halálnak, / összekötve, meggyötörve / ki ad formát önmagának, / szellemünket ki idézi, / a testünkből ki ragad ki, / ki mozdít ki messzenézni, / ki rögzít le itt maradni”. Távlatok és röghöz kötöttség, éteri szférák elíziumi mezeje és gyökerek által átszőtt földi televény – ezek a perspektívái az emberi létnek, amelyet leginkább a József Attila-i parafrázis, a „semmiszív és semmiág” jellemez. Mit nyújthat mégis ebben az esetlegességben a vers, a szó, a nyelv? Elsősorban kapaszkodási pontokat, hiszen általuk tapasztalhatjuk meg a gondolkodás illetőleg a lét bizonyosságát, a „lepke-lélek” rezdüléseit, a szédülést e „szegekkel átvert világ” peremén, s a tágasságot is, amiben ott az Én és ott az Ég is. Mindezek táplálják az ember ősi nyugtalanságát, mely folytonos keresésre, világ- és önértelmezésre sarkall, miként a Csak az című vers költői énjét, kinek hangja kicsit mindannyiunké: „Mert egy érdekel csak: a kiszakadni. / Kiszakadni a korból, ki a testből, / a rutin fegyelméből, ki a sok / fontos semmiből, tevékeny üresség / kattogásából – a befogadás, / a behatolás perdít messze ki, / hogy így, együtt és mégis egyedül, / úgy lássunk rá a testünkre, akár / a fényes, izzadt, párás földgolyóra, / ahol lakunk bár, de mégsem hazánk.”


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége