Mindennapi betevőm: a könyv

Elképzelni sem tudom, létezik-e olyan téma, amelyről többször írtam volna, mint az irodalom, a könyv, az olvasás... Szóltam már annak úgy a társadalmi jelentőségéről, mint az egyén lelkére és szellemére kifejtett hatásáról. Megnyilvánulási formáiról a barlangrajzoktól kezdve a pergamenre és papírra rótt sorokon keresztül az E-bookig. Arról, hogy nem a forma a lényeg, hanem a gondolat, a szellemiség, és hogy mindazok, akik ma a papírra nyomtatott könyvet siratják, nem sokban különböznek Gutenberg idejének kódexmásolóitól. Értekeztem mindezekről és egyebekről valóban számtalanszor. Arról viszont rendkívül kevés alkalommal, mit jelent számomra a Könyv, milyen a személyes kapcsolatunk, túl időn és téren. Talán féltem, hogy túlságosan patetikus leszek, no meg a végletekig intim e viszony. Mint minden igaz szerelem. Ha pátosz, hát legyen pátosz.

Azt sem részletezném – erről is írtam már –, hogyan kezdődött az egész apronc koromban édesanyám esti, „tévépótló” felolvasásaival. Mindenesetre onnan kezdve, hogy, úgy 5–6 éves koromban, elkezdtem kibogarászni a betűk – számomra már előtte sem túlságosan rejtélyesnek tűnő – halmazából az értelmessé összeálló mondatokat, azonnal elkezdtem bújni a képregényeket, ahonnan egyenes út vezetett anyai nagyapámék néhány tíz kötetet számláló „könyvtárának” darabjaihoz. Ettől fogva mindenki, aki ismert és szeretett, tisztában volt vele, hogy nekem semmiképpen sem csokihegyeket vagy plüssmacit kell hozni ajándékba, hanem csakis és kizárólag – könyvet. Mesegyűjteményt, ifjúsági regényt, régi olvasókönyvet, egyre megy. Eljátszogattam én persze alkalmanként más, korombéli gyerekekkel, de akár magamban is, mégis: időm java részét az olvasás tette ki. Faltam a köteteket az ágyban, az asztalnál, a parasztudvarban sütkérezve és a szénakazal árnyékában, bújtam őket a kádban, a mellékhelyiségben – oda azóta sem járok olvasnivaló nélkül –, és persze az iskolában is, titokban, a pad alatt. (Kétségkívül addiktív tüneteket mutat ez a hozzáállás, és utóbb ki is derült, könnyen hajlamos vagyok függőségbe esni a legkülönbözőbb dolgokkal; nos, fogalmazhatunk úgy is, hogy az olvasás volt az én első „kábítószerem”. És azóta is ő áll az élen, ehhez nem férhet semmi kétség!)

Közben egyre bővült a könyvtáram... Eleinte, nagyon rövid ideig, elegendőnek bizonyult a vitrin minden mástól kiürített két polca, de mire a szüleimmel a saját házunkba költöztünk, ahol már számomra is akadt saját szoba, édesapám már kénytelen volt nekem egy plafonig érő és jó széles polcsort összeállítani (nagyon egyedi és masszív volt, betonvasból és palából, barnára festve, ma is megvan). Valamivel később megkaptam a nagynénim még nagyobb tárhelyet biztosító könyvesszekrényét is, de ez is megtelt néhány év alatt. És ez azóta is így folytatódik... Miután elköltöztem a szomszédba, és a régi szobám amolyan dolgozószobává alakult át apám számára, azóta a falak jó kétharmadát polcok borítják, roskadozó polcok. Számomra természetesen mindig is a könyvekben rejlő szellemi érték volt a fontos – de micsoda pompás élmény már látvány, illat, tapintás szempontjából is egy saját könyvtár! Amikor még ott laktam, az utolsó években mekkora boldogság volt abban a szobában felébredni: bármelyik égtáj felé fordulva is nyitottam fel szememet, mindenütt csak kötetek! A régi, tízszer-tizenötször végigolvasott kedvencek, a legújabb, sokszor évekig tartó „vadászat” árán zsákmányolt legújabb szerzemények... Mennyország. (Egy a ritka nem mesterségesek közül.)

Számos szenvedélyem volt még az idők folyamán, és van még ma is, melyek egy részétől idő hiányában kénytelen-kelletlen le kellett mondanom; az olvasás még – hála érte! – megmaradt. Bizonyára ennek hiányában is tudnék még értelmet találni az életemnek – de erősen bízom benne, hogy úgy fogok majd egyszer jobblétre szenderülni, hogy egy könyv esik ki a kezemből. Sajnos ma már nem heti, sokkal inkább havi kettő az átlagom, de akkor sem múlhat el úgy egyetlen nap, hogy legalább elalvás előtt ne olvasnék el néhány oldalt. Bátran állíthatom, hogy létszükséglet.

Hogy a kortársaim hogyan állnak ezzel? Az emberiség legnagyobb százalékát természetesen sokkal inkább a televízió és az internet köti le – de hát az olvasás mindig is csupán egy réteg tevékenysége volt. Talán a megvalósult kommunizmus kevés pozitív vívmánya közé tartozó „nyolc óra pihenés” idején művelték a legtöbben, amikor az elektronikus média még gyerekcipőben járt, és persze a könyvekhez is sokkal inkább elérhető áron lehetett hozzájutni. Mindazonáltal a mai helyzetet sem tartom elkeserítőnek: a sokak által szidott „mai fiatalok” között is számos olyat ismerek, akinek a mindene a könyv – és inkább a középkorúak vagy a nyugdíjasok hajlamosak a tévé előtt bepunnyadni vagy a számítógép előtt görnyedni. Aztán ki tudja, mit fognak majd az eljövendő generációk kiérlelni... Az pedig, hogy milyen felületről olvasnak, már végképp irreleváns. Az a lényeges, hogy mit. Ez pedig már az írókon, a költőkön és nem utolsósorban a kiadókon múlik.