A botorkálás Eszti nagyanyám kedves szavai közül való volt, arra az esetre, ha jobbra-balra kanyargásainkban sehogyan sem jutottunk az áhított dologig. Botorkálásaink során megtörtént, hogy a kutatott szamócás helyett nagy kacagással csóványosba csöppentünk. Ma már Anna lányom, terebélyesedő nyelvi felelősségérzete mellett alig burkolt felháborodással a hangjában, tudósít a modern kor botorkálásairól, melyhez nem kell többé sem éj, sem erdő, sem csóvány. Elég egy jó nevű gimnázium napi szóterepe, hol az elemózsiájáért induló diák a „szekrényébe megy” -hoz/-hez/-höz ragjaink méltatlan kikosarazásával. Tette csak nyelvileg értelmezhető, a társbérletben birtokolt szekrényke szélessége alig huszonöt centi, magassága a métert alulról ostromolja. Vagy a boltok fals címkeszövegei, melyek szerint „bükkfával füstölt” jóféle sonkákat kínálnak. Holott a bükkfa nem füstölőszerszám, hanem a bükkfa parazsa-füstje fölött lógtak korábban azok a kívánatos húsvéti csemegék, minek következtében azok tehát „bükkfán füstöltek”. Legalábbis a magyar nyelvszemlélet szerint.
Nemrég egy ki tudja hány nyelven keresztül fordított finn grammatikát kellett átolvasnom, abban „magyarba fordítottak” valamit. Ez a „magyarba” újólag csóványként csípett engem. „Magyarba” mifelénk nem fordítottak, legfeljebb mentek a falunkból, Magyarországra, már ha nem csüdig nedvesen tették meg a félperces folyami utat Pásztóról a mikolai fűzesek irányába. Csakhogy akkor még az Ipoly Ipoly volt, Pásztó meg Pásztó. Most meg úgy vagyunk ige- és melléknévvonzatainkkal, hogy egyre csak keresgéljük őket, s szamóca helyett csóványra találunk. Sütő Andrással szólva, mert nála szebben úgysem mondhatnánk: „A magyar irodalomba tévedve föl kellett figyelnem valóságos helyzetemre, miszerint nem erdőben, hanem bokorban születtem, az anyanyelv diribdarabjai közé, ahol minden, amiből a legkisebb költőnek is fel kellene ruházkodnia: csupa maradvány, foltnak való, szalagvég, elhullajtott kacat… Nem ismerjük a nyelvünket! – kezdett sajogni bennem a felismerés...” (Sütő András: Jön az erdő, Anyám könnyű álmot ígér). Sütő küldetéstudatának egyes szám első személyét cserélhetnénk takargatóbb többesire, a „mi”-ből még menekülhetne, aki akar, de nem teszünk csúfságot az írói szóval, és nem kendőzzük a nyelvi nemtörődömséget.
Vajon ilyen öreg, varrógépfiókba keveredett szalagkacatok közül valók-e a hozzáfog, hozzálát vminek, nekifog, nekilát valamihez ragályos vonzatgubanca is, ahol már az igekötők is harsogják a helyes véget, s mégis mind többen össze nem illő végeket csomóznak egybe. Kérdéseimre már hallom is az obligát PC-választ: „ezek nem hibák, hanem változások, anyanyelvi beszélő sohasem téved”. A magamfajta nyelvész ekkor illendőn megkérdi: vajon az anyanyelvi-tudásszintnek valóban csak az idegen nyelvű vizsgákon van minimumkövetelménye, anya-anyanyelven ki-ki szabadon tarolhatja közös erdőnket a sivatag némaságáig? Hogy a nyelvtani szerkezet belső logikáját bontjuk vonzathibáinkkal, többé senkit nem érdekel?
Aztán nincs-e különbség természetes nyelvváltozás, és a (közösségi) média percben lopakodó igénytelenségének szentesítése között? Én nem éppen avítt munkákból úgy tanultam, a természetes nyelvváltozáshoz két vagy több nyelv kapcsolata szükséges, s az egymással érintkező beszélők huzamos csereberéjének eredményei maguk a változások. A nyelvtani változások általában nemzedékeken át tartó kétnyelvű kapcsolatokból születnek. Vonzataink körében is voltak és lesznek ilyenek, akár szemléletmód-váltással együtt is. Az uráli és altáji nyelvek vélhetően eredetibb, dinamikus vonzatszemlélete a valahonnan találás, keresés, vásárlás, olvasás, a valahová születés, építés, alapítás gondolata, a statikusabb, germán-neolatin-szláv szemlélettel szemben: valahol olvasunk, találunk, veszünk, valahol építünk, alapítunk valamit. A finn máig dinamikus, az észt kisebb, a magyar nagyobb mértékben középeurópaizálódott, hasonult az együtt élő nyelvek szemléletéhez. Ez azonban évszázados folyamat volt, melyben a rendszer logikája változhatott ugyan, de a rendszernek új, belső logikája is lett. A nekigyürkőzött a feladathoz pillanatnyi vonzat-keservei ezzel szemben csak a közös megértés, közös anyanyelvünk szálait gubancolják olykor értelemvesztésig. Botorkálóink talán nem is sejtik, hogy nyelvi gondatlanságukkal mi mindent taposnak sárba anyanyelvi (sz)épérzékünktől kulturális identitásunkig.
