A politikai boszorkánykonyhák rejtélyei mindig is hálás témának bizonyultak a filmgyártásban, mert az átlagpolgár, akinek egyébként szerencséjére vagy éppen szerencsétlenségére (?) komolyabb esélye sincs belesnie e játszmák kulisszái közé, a filmvásznon keresztül nyerhet némi betekintést az egészbe, s szörnyülködhet el azon, hogy egyesek mit képesek véghezvinni, jobbik esetben a honfitársai, rosszabbik esetben pedig szimpla politikai nyerészkedés, anyagi haszon vagy éppen hiúságuk legyezgetése céljából. Az utóbbi időszakban két ilyen, valós eseményen alapuló, nagyszerű filmet is szerencsénk volt látni a filmszínházakban, illetve a kábeltelevíziós csatornákon. Ezek közül az egyik Adam McKay Alelnök (Vice) című életrajzi drámája, mely Richard Bruce (Dick) Cheneynek, az Egyesült Államok egykori alelnökének a ravasz, titkos és nem utolsósorban piszkos politikai manőverezéseit állítja középpontba, s Christian Bale zseniális alakítása az Oscar gáláig is eljuttatta a filmet. A másik, a HBO mozicsatorna által gyártott Brexit – Háborúban mindent szabad (Brexit – Uncivil War) filmet ugyanis a kábeltelevíziós csatorna előfizetős jellege miatt sokkal szűkebb körben mutatták be, de cselekményében és mondanivalójában minden tekintetben lekörözi az előző filmet. Miért tud ütni akkorát egy olyan megtörtént eseményen alapuló film, amelynek a poénját már két évvel ezelőtt lelőtték, pontosabban fogalmazva, mindenki hallott már a történésekről, s nap mint nap szem- és fültanúi lehetünk a népszavazást követő huzavonának, amely a jelek szerint egy ideig nem is fog véget érni.
A Brexit-film sikerének a titka abban rejlik, hogy a nézők hiába ismerik a végkifejletet, arról viszont ez idáig nem sok embernek volt fogalma, hogy a brit társadalom miképp is jutott el addig, hogy a fél világ rajta röhögjön, az angolok meg fogják fejüket egy jócskán átmulatott politikai éjszaka után, miközben egyfajta puzzle-játékként próbálják összerakni, hogyan is tudták magukat ennyire palira venni, egy finoman szólva is narcisztikus és szociopata kampányguru és politikai kalandor által, aki már a kezdet kezdetén hülye ötletnek nevezte a Brexitet, és azt is elmondta, hogy az Európai Unióból való kilépés „garantált bukás lesz Nagy-Britannia számára”. Ettől függetlenül, saját hiúságát legyezgetve mégis végigvezényelte és (felemás) sikerre vitte az euroszkeptikusok referendumhadjáratát. A film középpontjában éppen ő, a 48 éves Dominic Cummings áll, aki bukott vállalkozóból (A kilencvenes évek közepén Moszkvában egy légitársaságot indított el, amely Bécset kötötte volna össze a dél-oroszországi Szamara városával. A társaság gépe egyetlenegyszer tette meg ezt a távot, s ezt követően a cég csődbe ment) igazolt át a politikai kampányolás világába. Első kampánya során az Egyesült Királyságnak az euroövezethez való csatlakozása ellen tiltakozott, majd pedig a Konzervatív Párt modernizálására kérték fel. Mindkét projektuma csúfos kudarcba fulladt, s a csalódott Cummings a farmjára vonult vissza, ahol túlnyomórészt olvasással töltötte a hétköznapjait. Néhány évre rá a Konzervatív Párt egyik magas rangú tisztségviselőjének a titkáraként tért vissza a politikába, de felettesei nem sokáig bírták heves temperamentumát, ezért innen is kipaterolták, 2016-ban pedig az euroszkeptikusok Vote Leave kampányának a vezetője lett. Lényegében a Brexit-film is itt veszi fel és kezdi szövögetni a cselekmény kusza fonalát. A Benedict Cumberbatch által zseniálisan alakított Cummings, habár rögtön a legelején megjósolja a Brexit-kampány következményeit, teljes mellszélességgel vállalja a megbízatást, s egyfajta úthengerként, eszközöket nem válogatva viszi „sikerre” az egészet. A filmet nézve szemtanúi lehetünk, hogy a kilépéspártiak miképpen is alkalmazzák az újkori politikai kommunikáció két alapkövét: a közösségi média precíz használatát, illetve olyan hülyeségek hangoztatását, amelyek egyrészt félelmet keltenek az átlagemberekben, másrészt pedig az ellenfelet állandó védekezésre kényszeríti. Cummings emellett elsőként használta ki a későbbiekben Trump megválasztása során elhíresült Cambridge Analytica cég által nyújtott, illegális adatvadászaton alapuló informatikai szolgáltatást, amellyel azokat az embereket célozták meg, sokszor egy facebookos, focis nyereményjátéknak álcázott játékkal, akiket a hagyományos kampányok nem érnek el, a társadalomnak „út szélén hagyott” rétegéről nem is beszélve. A félelmükre és dühükre építve lehetséges őket félrevezetni és ilyen módon olcsó szavazatokat szerezni. A film ugyanakkor a maga módján bemutatja azt is, hogy a kilépéspártiak által gerjesztett álhírek, féligazságok mennyire képesek feltüzelni egy sebzett társadalmat, amely mindössze halvány árnyéka az egykori birodalomnak. Példának okáért ez a briteknél odáig fajult, hogy egy kilépéspárti merénylő meggyilkolta Jo Cox munkáspárti képviselőt.
A film nézése közben a nézőben akaratlanul is felmerül a kérdés, hogy Cummings hitt-e valaha az ügyben, amit győzelemre vitt, vagy csak a saját hiúsága motiválta, hogy bebizonyítsa, ő egy szinte lehetetlen küldetést is sikerre tud vinni, ahogyan az is felvetődik, hogy mennyire hisznek az általuk vallottakban, és saját egójukon kívül hisznek-e bármiben a világ kampánygurui és politikusai?
Dominic Cummings egyébként a Vote Leave kampány után bejelentette, hogy visszavonul a politikából és nem vesz részt több kampányban, de ez év márciusában „visszaszívta” állításait és arra szólította fel a Vote Leave aktivistáit, hogy politikai pártot alapítva kezdeményezzenek egy újabb népszavazást.
