Iskolai munkám során sűrűn van alkalmam találkozni olyan tanulókkal, akik látszólag optimális körülmények között élnek, stabil családi háttérrel. A gyerekek viselkedéséből azonban kiderül, hogy valami még sincs rendben. Hiába a gondos ellátás, valami hiányzik. Ilyen esetekben a szülők legtöbbször az iskolarendszert okolják. Valóban, az iskolarendszernek számtalan hibája akad, amit kár lenne tagadni, legtöbbször mégis a családban keresendő a problémák gyökere, amelyek kezelésére sajnos az iskolának legtöbbször nincs hatékony stratégiája. Ez fokozottan értendő azokra a problémákra, amelyek a látszólag megfelelő családi környezetben nevelkedő gyerekeket érintik.
Ha belegondolunk, könnyebb magyarázatot adni arra, amikor egy nehézségekkel küszködő, gyenge tanulmányi teljesítményű vagy rossz magaviseletű tanuló elvált szülők gyereke, ahol alkoholista van a családban, vagy súlyos beteg, akik rossz szociális körülmények között élnek. A nem megfelelő táplálkozás koncentrációs nehézségeket okoz, ugyanígy az elégtelen alvás, a gondterheltség mind hatással van a diákok teljesítményére, magatartására. De sokszor évekig nem derül ki, ha egy gyerek, aki rendezett családban él, vagy elvált szülők gyerekeként, de a szülők gondoskodnak róla, aggódnak tanulmányi teljesítménye miatt, és látszólag mindent megtesznek, ami egy szülőtől elvárható.
Úgy látjuk, hogy a gyereknek minden adott, ami a megfelelő fejlődéséhez szükséges, és nem értjük, miért balhézik már megint, vagy mitől romlanak a jegyei kamaszkorban.
Ezeknek a gyerekeknek nagy része rettenetesen magányos a családjában. A szülői törődés kimerül abban, hogy van ebéd és megfelelő ruházat, és az iskolában letudják a kötelező fogadóórákat, szülői értekezleteket. A gyerekek úgy érzik, szülői szeretetben nőnek fel, mégis többnyire ők maguk sem értik, hogy mi a gondjuk. Hosszú idő és rendkívül nagy türelem szükséges, hogy az érintett gyerekek kinyíljanak. Ez egy végtelenül nehéz folyamat a gyerekek számára, sokan még felnőtt korukban sem igazán tudnak azzal szembenézni, hogy a szülőktől nem kapták meg az érzelmi támogatást, amelyre szükségük lett volna. Nehéz dolog azzal szembenézni, hogy a látszólagos biztos családi háttér mégsem volt megfelelő, mégsem volt támogató.
Sajnos ez egy olyan mindennapos probléma, amely nem orvosolható varázsütésre. Amikor két gyerek összeveszik, akkor egy kis kompetenciával könnyen elsimíthatóak a nézeteltérések, és másnap a gyerekek újra a legjobb barátok. Iskolai kereteken belül csak segítjük a gyereket, megpróbálhatjuk őt támogatni, és közben lehetőségeinkhez mérten elfogadni, hogy ő most nehéz helyzetben van. Családterápiás támogatás nélkül a szülői kompetenciák fejlesztése nagyon sok nehézségbe ütközik, és a gyerekek érdekében nagyon körültekintőnek kell lennünk, ha nem szeretnénk rontani az általában amúgy sem rózsás helyzeten.
Mindig elmondjuk a szülőknek, már a gyerekek beiskolázásakor is, hogy engedjék a gyerekeket a saját tempójukban fejlődni, és leljék örömüket abban, amilyenek. Próbáljanak meg tartalmas időt tölteni a gyerekekkel, és bármennyire is hátráltat néha, bevonni őket a napi teendőkbe, családi feladatokba. Közben hallgassák őket, érdeklődjenek irántuk. Ne az iskolai eredményeik, hanem élményeik, tapasztalataik, véleményük, gondolataik iránt, amit fogadjanak el. Ne legyünk mindig mi, felnőttek az okosok. Elég, ha rászólunk, hogy húzzon kabátot és egyen gyümölcsöt, a véleménye, az érzései nem ártanak senkinek, nyugodtan meghallgathatjuk érdeklődve, anélkül hogy folyton irányítani akarnánk. Így sokkal kisebb eséllyel fogja a gyerekünk azt érzeni, hogy hiába van apa, anya, nagytesó, kistesó, nagyi, unokatestvér, nagynéni körülötte, mégis magányos, nincs, aki meghallgassa.
