2024. március 29., péntek

Ó költészet, ó dicső költészet!

A magyar költészet ünnepére készülődve az a gondolat foglalkoztat, hogy mennyire belénk ivódtak a magyar líra klasszikusainak egyes sorai. Beépültek gondolkodásunkba, érzelemvilágunkba, nyelvi kifejezőkészségünkbe, szókincsünkbe, fogalomkészletünkbe, a világra való rálátásunkba. Jómagam jelen esetben a címválasztásnál sehogy sem tudok elrugaszkodni A Tisza című Petőfi-versből mindenki által ismert „Oh természet, oh dicső természet!” verssortól, és noha nem vagyok híve a versek átköltésének, a „trollkodásnak”, most mégis úgy érzem, nem ártok vele, hanem éppen ellenkezőleg, talán azt sikerül érzékeltetni, hogy a klasszikus magyar költészet nemcsak kultúrtörténeti jelentőséggel bír, de elevenen jelen van mai valóságunkban.

Példák egész sorát tudnánk említeni, hogy magyar költőink egyes sorai, sajátos költői képei, nyelvi fordulatai mennyire részét képezik a magyar irodalmat, nyelvet és általában a magyar kultúra egészét ismerő, magáénak valló emberek tudatának. Nemzeti himnuszunknak, Kölcsey versének „Isten, áldd meg a magyart” vagy Vörösmarty versének, a Szózatnak „Hazádnak rendületlenűl légy híve, oh magyar” verssora éppúgy elevenen él a mai magyar emberek ismereteiben, mint ahogy Petőfi Nemzeti dalának csatára buzdító refrénje: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” Példákat más hangulatú, érzelemvilágú versekből is említhetünk. Az „Aludj el szépen, kis Balázs” megnyugtató, altató refrénje József Attilát juttatja eszünkbe, mint ahogy az „Ej, ráérünk arra még!” verssor Petőfi Pató Pál urát s a halogató magatartást.

Nemcsak egész versek vagy sorok, de költőinkhez kötődő sajátos nyelvi fordulatok, szavak is beépültek mai gondolkodásunkba, tudatvilágunkba. A „dagadt ruha” József Attilát idézi, a mosónő Mamát, aki „kékítőt old az ég vizében”, mint ahogy a „harminchat fokos láz”, a „semmi ága”, a „rakodópart alsó köve” is mindörökre József Attilához kötődik. A „füstbement terv”, a „tyúkanyó, kend”, a „föltámadott tenger” Petőfit, „a vén cigány” Vörösmartyt, a „feketén bólingat az eperfa lombja” pedig Arany Jánost és a családi kört juttatja eszünkbe.

A magyar költészet kiemelkedően jelentős szerepet tölt be nemzeti kultúrkincsünkben, nem véletlenül van ünnepnapja immár 55 éve. Még 1964-ben került sor az első ünnepségre, József Attila születésének évfordulóján, április 11-én. A költő 114 évvel ezelőtt született, de a költészet századokon átívelő hatása a magyar kultúrára mind a mai napig elevenen él. Századokon át a költészet a nemzet lelkiségének legmagasabb szintű megjelenítését fejezte ki, témaválasztásával és nyelvi eszközeivel egyaránt. Ha kellett, harcra buzdított, ha kellett, történelmi távlatokat idézett fel, vagy éppen család, haza, táj, szerelem, anyanyelv vonatkozásában a lélek rezdüléseit fogalmazta meg a legigényesebb, legválasztékosabb nyelvi eszközökkel. Úgy tudjuk, hogy egy idegen nyelven kétszáz–háromszáz szóval el lehet boldogulni, egy átlagos műveltségű ember kétezer–háromezer szót használ mindennapi beszédjében. Kimutatták, hogy Arany János verseiben hatvanezer szó fordul elő. A különbség magáért beszél. Már csak anyanyelvismeretünkért is érdemes verset olvasni, hiszen a nyelvi gazdagság a versolvasó szókészletét is bővíti.

A versről, a költészetről szólva általában a klasszikus költészetre gondolunk. A klasszikusokat idézzük, noha igen számottevő a mai modern költészet jelenléte napjainkban. Úgy tűnik, kevesebben olvasnak mai verset (mást sem), noha talán több költő van jelen az irodalmi életben, mint korábban. Érdemes lenne utánajárni ennek a jelenségnek, mely minden bizonnyal számos tényezőre vezethető vissza. Nem szerencsés feltételezésekbe bocsátkozni, de ha mégis megtesszük, az okok egy része valószínűen a költészettől független (a hagyományos olvasási kultúra visszaszorulása a korábban megszokott minden műfaj terén), más vonatkozásban viszont a mai modern költészet megváltozott kritériumaira, törekvéseire, elvárásaira és nem utolsósorban formai, nyelvi eszközeire gondolhatunk. Mintha ma már nem föltétlenül lenne elvárás egy verssel szemben a legigényesebb, legválasztékosabb, a legmagasabb szintű nyelvi norma, szép számmal olvashatunk igencsak redukált, leegyszerűsített nyelvezetű, olykor vulgáris hangú költeményeket is.

Mindez azonban csak feltételezés, hiszen oly sok ellenkező példát lehetne felhozni. Megemlíteném két mai, mondhatjuk talán így is, vajdasági „klasszikusunkat”, akiknek egyes megfogalmazásait, költői képeit az utódok talán éppúgy idézni fogják, mint mi most évszázadokkal ezelőtt élt költőink egyes nyelv fordulatait. Szűgyi Zoltán A magad helyén c. versének már a címe is megkapó, akárcsak kezdő sora: „Ha magadba zártad a tájat”, vagy Bogdán József Fohász a déli végeken c. költeményének címe és sorai: „Harangok zúgnak a déli végeken”…

A magyar költészet napjára készülünk. Ki hogyan. Mi diákok számára meghirdetett versíró versennyel, költészeti délutánnal, közös versmondással. Mások utcán vagy más köztereken, villamoson, buszokon elmondott versekkel, „verskommandóval” (ezt a fogalmat a költészet lényegétől nagyon idegennek érzem), irodalmi estekkel, könyvbemutatókkal, írótalálkozókkal, énekelt versekkel, kiállításokkal. A Petőfi Irodalmi Múzeumban a versek dramatizálásának egy igen érdekes interaktív megoldását láttam a múltkor, nagyon tetszett, és a gyerekek is el voltak ragadtatva. Arany János balladáját, A walesi bárdokat lehetett „eljátszani” üveg mögötti sematikus figurák mozgatásával, miközben költői előadásban ment a ballada szövege. Nem tudtunk ellenállni, valamennyien eljátszottuk.

A költészet napján bízvást gondolhatunk arra, hogy évszázadokon keresztül egészen máig elevenen élnek nemzeti tudatunkban költészetünk legnemesebb alkotásai, melyek gondolkodásunkat meghatározó, nyelvünket gazdagító szellemiséget közvetítenek a mai ember számára. „A költészet végtelen … lélekké vált értelem” – fogalmazza meg tömören a költészet lényegét a huszadik századi költő, Hegedüs Géza. Érdemes ápolni, gondozni ezt a kulturális értéket, nemcsak egy napon, de – jámbor szándék – jó lenne az év minden napján.