Csillagászati érdekességek

sk

2019. április 10., 17:28

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Eltűnhet-e egy egész galaxis egy fekete lyukban?

Szinte az összes galaxis magjában találunk fekete lyukakat. De el tudja-e nyelni az egész galaxist? Minél nehezebb egy tárgy, annál nagyobb a tömegvonzása. Ezt hívjuk gravitációnak. Ha „meghal” egy csillag és összeomlik, de eközben alig veszít valamit eredeti tömegéből, akkor nagy rá az esély, hogy fekete lyuk lesz belőle. Ez természetesen nem a szó köznapi értelmében vett lyuk, hanem egy olyan erős gravitációs vonzással rendelkező tömeg, amely a közvetlen környezetében mindent, még a fényt is magához vonzza, és többé nem engedi el. Fekete lyukak sok – ha nem az összes – galaxis magjában előfordulnak. A Tejútrendszerünk magjában található fekete lyukat a „Sagittarius A” névre keresztelték. Az eddigi megfigyelések során még sosem regisztrálták, hogy egy fekete lyuk akár a saját galaxisát vagy más galaxisokat elnyelt volna. Ez egyrészt nagyon valószínűtlen, másrészt rendkívül hosszadalmas folyamat is lenne. Mivel azonban a fekete lyukak – a galaxisokhoz hasonlóan – nagyon különböző méretekben fordulnak elő, pusztán elméleti síkon nem lehet kizárni, hogy egy nagyon nagy fekete lyuk egy nagyon kicsi galaxist el tudjon nyelni. (IPM Extra nyomán)

Melyik a naprendszer legforróbb bolygója?

Aki tudja sorban a naprendszer bolygóit, akár rá is vághatná, hogy a Merkúr, mert az van a legközelebb a Naphoz. Pedig nem így van. A Merkúr átlag 57 millió kilométerre kering a Naptól, szomszédja, a Vénusz csaknem kétszer ekkora távolságra van. Ennek ellenére a Vénuszon melegebb van, mint a Merkúron, ugyanis a Merkúr tömege olyan kicsi, hogy gravitációja nem képes megtartani gázokat a bolygó körül, így nincs légköre. Ezzel szemben a Vénuszon sűrű, leginkább szén-dioxidból és nitrogénből álló légkör található, amely megtartja a felszínre érkező hőt. A naprendszerben a Vénusz légkörében a legnagyobb az üvegházhatás. A Merkúr felszínén így a maximális hőmérséklet „mindössze” 420 °C, míg a Vénuszon nem ritka a 460 °C-os hőség sem. A Vénusz felszíni hőmérsékletét a szovjet Venyera-program keretében indított űrszondák mérték meg. Az 1961 és 1969 között indított első hat űrszonda a felszín megközelítésének különböző fázisaiban tönkrement, ugyanis a vártnál is magasabb hőmérséklettel találkoztak. Az első sikeres landolás 1970-ben történt, a Venyera–7-et ugyanis a korábbiakból okulva úgy tervezték, hogy akár 530 °C-ot is elviseljen. Ennek megfelelően sikeresen landolt, és 23 percen át adatokat küldött a földre. Az 1981-ben indított Venyera–13 és 14 szondák már rutinszerűen birkóztak meg a közel 500 °C-os hőséggel, és színes képeket is közvetítettek. A Merkúron ezzel szemben még nem szállt le űrszonda, de a mellette elhaladó amerikai Mariner–10 (1974) és a Messenger (2005) űrszondák információi alapján elég sok adattal rendelkezünk felszínéről. Ide egyébként egy új űrszondapáros indul. Az európai–japán együttműködésben kivitelezett BepiColombo program során két szondát lőttek volna fel 2016 júliusában, ám egyes alkatrészeket nem sikerült időre legyártani, így az indítás tervezett időpontja 2018 októberére  került át. A szondák 2025-ben érkeznek meg a Merkúr körüli pályájukra

Hogyan veszett oda a Mars Climate Orbiter?

A NASA egyik legfurcsább kudarca 1999-ben a Mars Climate Orbiter szonda elvesztése volt. A fiaskó oka prózai: a szonda tervezői metrikus, a repülésirányítók angolszász mértékegységeket használtak. A Mars Climate Orbiter feladata a legközelebbi és legkülönlegesebb bolygószomszédunk, a Mars klímájának kutatása lett volna. Az összesen 327 millió dollárba kerülő küldetés az utolsó korrekciós manőver végrehajtásáig jól is haladt. A 4-es számú pályakorrekciót 1999. szeptember 15-én kezdték el végrehajtani, ennek eredményeként szeptember 23-ára a szondának a Mars körül 226 kilométeres magasságba kellett volna állnia, ahol el tudja kezdeni kutatási feladatait. Az irányítók nem tudták, de a magasság a vártnál gyorsabban csökkent, szeptember 22-ére már csak 110 kilométer volt, veszélyesen megközelítve a 80 kilométert, amelynél a szonda még károsodás nélkül elviseli a légkör hatásait. Végül 57 kilométerre merülve a légkörbe, műszerei tönkrementek, soha többé nem sikerült vele kapcsolatot teremteni. Persze ezt már csak az utólagos vizsgálat állapította meg, ahogy azt is, hogy a hibát sokkal korábban követték el. A szondát gyártó Lockheed Martin cég a NASA-val kötött szerződés értelmében metrikus egységek használatára tervezte az eszközt, azaz a fedélzeti számítógép a pályakorrekciós manőver vezérlésénél Newtonban (N) megadott értékeket várt. A földi irányítás számítógépe azonban az erő angolszász mértékegységében, font-súlyban (lbf) közölte az utasításokat. Tekintve, hogy 1 lbf = 4,45 N, nem kerülhették el a katasztrófát. A NASA, ha nem is azonnal, de tanult az esetből. Bár az űrkutatási szervezet legtöbb részlegénél régóta metrikus rendszert használtak, vannak helyek, ahol még a 2000-es évek végén is előszeretettel alkalmazták az angolszász egységeket. Ezek a sok évig futó projektek révén még ma is keserítik a mérnökök és az űrhajósok életét, többek között a nemzetközi űrállomáson is használnak metrikus és angolszász egységeket. A jövőben azonban egyre kisebb lesz az esélye egy hasonló fiaskónak, ugyanis a NASA a többi együttműködő nemzeti űrügynökség legnagyobb örömére 2007-ben bejelentette, hogy végleg felhagy az angolszász mértékek használatával.

Mitől alakulnak ki a napfoltok?

Ha valaki egy speciális védőszemüveggel a napra néz, és szerencséje van, akár szabad szemmel is megpillanthat egy-egy nagyobb napfoltot. De miért sötétebb ezekben a foltokban a nap felszíne? Már Galilei is megfigyelt a nap felszínén időnként felbukkanó, kisebb-nagyobb sötétebb területeket az 1600-as években, Hale viszont 1908-ban azt is kimutatta, hogy a foltokban erős mágneses tér van jelen. Van, amikor a nap látható felszíne teljesen foltmentes, de van, amikor kisebb, néha 10-12 tagból álló, védőszemüveggel is jól látható nagyobb napfoltcsoportok jelennek meg rajta. Az átlagos foltok mérete nagyjából akkora, mint a földünk, de az idén júliusban feltűnt csoport (képünkön) legnagyobb tagjának mérete a föld átmérőjének 10-11-szerese volt. A foltok valójában ott alakulnak ki, ahol a nap felszínét mágneses erővonalak törik át. Az erős mágneses tér ezeken a helyeken meggátolja, hogy a nap belsejének állandó áramlása energiát szállítson ki a felszínre, így ezeken a helyeken az izzó gáz alacsonyabb hőmérsékletű, 5700 K helyett akár 3700 K is lehet. Az alacsonyabb hőmérséklethez kevesebb kisugárzott fényenergia társul. Persze ezek a területek is hihetetlenül forrók és fényesek, de mégsem annyira, mint a felszín többi része. A hidegebb gáz térfogata is kisebb, így a foltok felszíne mélyebben is van, mint környezetük. A napfoltok száma 11 éves ciklusokban növekszik és csökken, párhuzamosan a nap mágneses tevékenységével.

A NASA egyik legfurcsább kudarca 1999-ben a Mars Climate Orbiter szonda elvesztése volt. A fiaskó oka prózai: a szonda tervezői metrikus, a repülésirányítók angolszász mértékegységeket használtak. A Mars Climate Orbiter feladata a legközelebbi és legkülönlegesebb bolygószomszédunk, a Mars klímájának kutatása lett volna. Az összesen 327 millió dollárba kerülő küldetés az utolsó korrekciós manőver végrehajtásáig jól is haladt. A 4-es számú pályakorrekciót 1999. szeptember 15-én kezdték el végrehajtani, ennek eredményeként szeptember 23-ára a szondának a Mars körül 226 kilométeres magasságba kellett volna állnia, ahol el tudja kezdeni kutatási feladatait. Az irányítók nem tudták, de a magasság a vártnál gyorsabban csökkent, szeptember 22-ére már csak 110 kilométer volt, veszélyesen megközelítve a 80 kilométert, amelynél a szonda még károsodás nélkül elviseli a légkör hatásait. Végül 57 kilométerre merülve a légkörbe, műszerei tönkrementek, soha többé nem sikerült vele kapcsolatot teremteni. Persze ezt már csak az utólagos vizsgálat állapította meg, ahogy azt is, hogy a hibát sokkal korábban követték el. A szondát gyártó Lockheed Martin cég a NASA-val kötött szerződés értelmében metrikus egységek használatára tervezte az eszközt, azaz a fedélzeti számítógép a pályakorrekciós manőver vezérlésénél Newtonban (N) megadott értékeket várt. A földi irányítás számítógépe azonban az erő angolszász mértékegységében, font-súlyban (lbf) közölte az utasításokat. Tekintve, hogy 1 lbf = 4,45 N, nem kerülhették el a katasztrófát. A NASA, ha nem is azonnal, de tanult az esetből. Bár az űrkutatási szervezet legtöbb részlegénél régóta metrikus rendszert használtak, vannak helyek, ahol még a 2000-es évek végén is előszeretettel alkalmazták az angolszász egységeket. Ezek a sok évig futó projektek révén még ma is keserítik a mérnökök és az űrhajósok életét, többek között a nemzetközi űrállomáson is használnak metrikus és angolszász egységeket. A jövőben azonban egyre kisebb lesz az esélye egy hasonló fiaskónak, ugyanis a NASA a többi együttműködő nemzeti űrügynökség legnagyobb örömére 2007-ben bejelentette, hogy végleg felhagy az angolszász mértékek használatával.

Az űrhajósok a holdon hagyták a fényképezőgépeiket?

Az Apollo-program során nagyjából 12 Hasselblad fényképezőgép és számos hozzájuk tartozó objektív, illetve rengeteg más készülék és felszerelés maradt a holdon. A holdutazások dokumentálására és a holdfelszíni fotózásra speciálisan átalakított Hasselblad EL500 fényképezőgépeket használtak, amelyeknél külön áll maga a fényképezőgép és a filmtekercseket befogadó cserélhető filmkazetta. A kazettákat a földön töltötték meg a 160, illetve 200 felvétel elkészítéséhez elegendő színes és fekete-fehér filmtekercsekkel. Érdekesség, hogy a világ egyik leghíresebb fotója, amelyet a holdkerülést végrehajtó Apollo-8 legénysége készített az első ember által látott földkeltéről, azért ábrázolja a földet már jócskán a holdi horizont fölött, mert a kéznél lévő fényképezőgépen éppen a fekete-fehér filmet tartalmazó kazetta volt, és amire előkerítették a színes filmet tartalmazó kazettát, a föld már távolabb járt a holdtól. A színes változat megjárta például a Time magazin címlapját is, de létezik egy kevésbé ismert, valóban a földkelte pillanatában készített fekete-fehér kép is. A holdfelszíni kamerákhoz a svájci Hasselblad-gyár speciális objektívet tervezett, amely utramagas geometriai hűséget biztosított, hogy később a felvételeken méréseket lehessen végezni. További speciális követelmény volt, hogy az objektívnek és a fényképezőgépnek is ellen kellett állnia a nagyjából 140 °C-os napsütésnek. A földre való visszatérés miatt a holdkompon minden egyes dekagramm számított, és a tudomány számára néhány kilogramm holdkőzet sokkal többet ért, mint ugyanennyi kilogrammnyi használt Hasselblad. A különleges kamerák és objektívek így ott maradtak, a földre csak az értékes fotókat tartalmazó filmkazetták tértek vissza.

Mikor készítették az első képeket a Hold túlsó oldaláról?

Elsőként a szovjet Luna–3 űrszonda készített képeket a Holdnak a Földről nem látható oldaláról 1959-ben. Az 1959 és 1976 között zajló szovjet Luna-program célja a holdkutatás és természetesen az űrszonda-technológiák fejlesztése volt. Az első sikeres indítást (1959. január 2., Luna–1) négy sikertelen kísérlet előzte meg, és a továbbiakban is számtalan Luna-szondát vesztettek el az indítási vagy a pályáraállási fázisokban. Ezeket azonban nem hozták nyilvánosságra, a szokásoknak megfelelően az indítások titokban történtek, csak a sikeres kísérletek kaptak nyilvánosságot és hivatalos számozást – utólag. Az 1959 októberében indított Luna–3 fedélzetén két fényképezőgép volt, amelyek normál méretű, 35 mm-es filmre fotóztak egy  500 és egy 900 mm-es teleobjektívvel. A fotózás után a fedélzeten levő kidolgozó rendszer előhívta, fixálta és megszárította a filmeket, majd egy nagyjából 1000 sor felbontóképességű, katódsugárcsőből és fotoelektron-sokszorozóból álló szkennerrel elektromos információvá alakította a képeket. Akkoriban még nem állt ugyanis rendelkezésre olyan eljárás, amely az adott körülmények között alkalmas lett volna közvetlenül, elektronikus úton képet rögzíteni. Az elkészített 29 felvételből 17 képet sikerült a földre továbbítani, ezekből hatot hoztak nyilvánosságra, amelyek bejárták a világsajtót. Ezek alapján készítették el az első térképet is a Hold másik oldaláról.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége