Emlékek fájdalomban és üdvözülésben

Silling István – Silling Léda: Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek

Mák Ferenc

2019. április 7., 20:23

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Kamaszkorom óta elevenen él bennem Eötvös József Magyarország 1514-ben című regényének utolsó epizódja: Lőrinc pap már messze maga mögött hagyta az égő Temesvárt, ahol a zsoldosok Dózsa György föllázadt parasztjait már halomra gyilkolták. A város főterén még égnek a máglyák, a feje fölött még ott gomolyog a sötét füstfelhő, amikor a kétségbeesett menekülő leroskadt egy útszéli kőkereszt tövébe, és két kezét imára kulcsolva fohászkodik a Mindenhatóhoz! Miért is? Kegyelemért? Irgalomért? Megbocsátásért? Valójában mindegy is, hogy miért; csak legyen vége már annak az iszonyatnak, ami még most is magasan fölötte tornyosodik. Csak egy imáról, csak egy fohászról lehet szó, mégis benne van minden, a tájra telepedett borzalom. Lőrinc pap kimondta azt, amit Eötvös József is tudott: „Az igazság diadalát nem a vad erőszak fogja kivívni.” Bácskai hívő embernek nem is kell olyan messzire menni: Tekián, a török világ árnyékában Havi Boldogasszony ünnepén maga is könyöröghet gyámolításért, vagy hálát adhat beteljesült reményeiért a Boldogságos Szűzanyának. Az egyházi ünnepeken és a búcsújáró alkalmakon túl, hányszor történik meg velünk, hogy útjaink során akár alkalomszerűen is imára kulcsoljuk kezünket egy-egy út széli szakrális emlék – egy feszület, egy Mária-szobor – előtt, mert valamilyen titokzatos erő fohászra buzdítja, hevíti lelkünket. Így voltam ezzel én is egészen mostanáig, amíg a kezembe nem vettem Silling István és Silling Léda Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek (2018) című kötetét, amely mélységes mély töprengésre késztetett.

Fotó:Forum, Újvidék, 2018, 174 oldal

Fotó:Forum, Újvidék, 2018, 174 oldal

„A szakrális tér kialakításának ideje egy-egy keresztény település történetében általában a templomépítés kora és a temető létrehozása közötti időszak” – olvasom a kötet elején, s kezdek valamit megérteni a szülőföld előttem mindeddig rejtve maradt titkaiból. Megtalált a fölismerés: egy kereszt az út szélén soha sem áll egyedül, vele együtt az árokparton vagy a lombok árnyékában ott van az elmúlt századok történelme, benne minden, az idők során arra tévedt vergődő lélek reményével és kétségbeesésével, elveszettségével vagy megkapaszkodási szándékával. A jeles szerzőpáros útmutatása szerint a keresztény hitbuzgalom jelét láthatjuk minden egyes, utunkba került keresztben, képoszlopban vagy szoborban, körülöttük ott csillog a közösségi élet minden fénye, elsötétedéseiben pedig tetten érhetők a megpróbáltatások kínjai. A XVIII. század közepéig-végéig kell visszatekinteni, hogy szakrális emlékeink – és emlékhelyeink – eredetét megtaláljuk, talán a régióban elsőként, 1774. október 14-én Zombor város főterén fölszentelt Szentháromság-emlékmű jelzi a táj újjászületésének pillanatát. Az egykor köréje gyülekezők érezhették úgy, hogy van már otthonuk, amiért érdemes imádkozni. A Szeplőtelen Fogantatás Mária alakja Bálint Sándor megállapítása szerint „a barokk időkben a török- és protestánsellenes küzdelmeknek vált” szimbolikus patrónusává, akkor vált a magyar táj és lakója választott oltalmazójává. Századokon át az idők kényszere eléjük vitte magyarok, németek, szlovákok, sokácok, bunyevácok és szerbek réveteg, támaszt és fogódzót kereső közösségét, akik a fenyegető veszedelemmel szemben egyet tudtak csak: áhítattal imádkozni. Érdemes felsorolni: oltalmat keresve Zombor, Apatin, Bács, Csonoplya, Hódság, Kupuszina-Bácskertes, Bácsszentiván, Monostorszeg, Doroszló, Bajmok, Bezdán, Regőce és a többi hasonlóan szépen csengő települések vidékén járunk – némi Tisza-vidéki kitekintéssel –, melynek lakóihoz ritkán voltak békéjükkel kegyesek a századok. Ahogyan a kötetben olvasom a kellően árnyalt megállapítást: életüket gyakran felforgatták a „megváltozott társadalmi körülmények és a felénk gyakran változó politikai hangulat”, s menekülőben legfeljebb elrebeghették: „Ajtómban van Uram Jézus, / Ablakomban Boldogasszony, / Házam szögletében négy szép őrző angyalom. / Kerüljetek keresztek, / Őrizzetek angyalok”.

Az a belső áhítat, amely eddig a Mária-szobor, vagy a Krisztus-kereszt előtt töprengésre késztetett, apa és lánya, Silling István és Silling Léda új könyvének olvasása után bennem átlényegült történelemmé. A Hétfájdalmú Mária, vagy a Szeplőtelen Fogantatás emlékét idéző Immaculata emlékművek mellett, a Golgota, a feszület, vagy a Szentháromságnak szentelt emlékművek közelében akaratlanul is megérzem mindazon előttem járó lelkek fohászát, akik évszázadokon át részesei voltak vidékünk történelmének, akik megroppantak az idők súlya alatt, akik menekültek, vagy éppen hazaérkeztek, akik elbocsátottak valakit, vagy éppen reménytelenségüket panaszolták el a Gondviselésnek.

Silling István és Silling Léda Nyugat-bácskai Szűzanya-emlékek című könyve a maga történetiségével újabb értékes fejezete annak a gazdag alkotói tevékenységnek, amelyet apa és leánya a Duna mente vidékének elmúlt századaiból a napvilágra emelt, hogy újabb értékekkel gazdagítsa közösségi emlékeinket és ismereteinket. A fényképek mellett külön érdeme a kötetnek az a gazdag irodalom, amely hivatkozási alapja, biztos támasza lehet minden otthonát és békéjét kereső léleknek.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége