80 éves Francis Ford Coppola, a hetvenes évek Hollywoodjának egyik leginkább emblematikus alakja, olyan filmek (remekművek) rendezője, mint A Keresztapa-trilógia, a Magánbeszélgetés, az Apokalipszis most és a Drakula. Producerként sem jelentéktelen: olyan filmek fölött bábáskodott, mint George Lucas THX 1138 és Amerikai graffiti című korai alkotásai, melyek nélkül talán a Star Wars sem létezne. Az életműve jól dokumentált, mivel A Keresztapa és az Apokalipszis most az amerikai filmtörténet legfontosabb klasszikusai közé tartoznak. Valami titka viszont mégis maradt a munkásságának: A Keresztapa és az Apokalipszis most nemcsak klasszikusnak, de kultfilmnek is számítanak, és annak, hogy mitől lesz egy film kultikus, nincs receptje (a közvélekedés szerint), mert ha lehetne tudatosan ilyen filmet készíteni, mindenki csinálná. Nagyon kevés rendező készített több kultklasszikust is, a nagy filmművész, Coppola nyilvánvalóan ráérzett valamire.
Coppola úgy kezdte a pályáját, mint A bárányok hallgatnakszintén Oscar-díjas rendezője, Jonathan Demme: Roger Corman B-filmes mogul volt a producere Coppola 1963-as nagyjátékfilmes debütálásának, a Magyarországon DVD-n is megjelent, de egyébként jelentéktelen Dementia 13 című filmnek. Horror-thrillerről van szó, a Psycho után szabadon, de Coppola szexfilmeket is forgatott Cormannek (The Bellboy and the Playgirls, Merénylet a sztriptízbárban). „A B-filmek királya” filléres és hatásvadász filmeket gyártott, és megkockáztatható, hogy nemcsak Demme, de Coppola is sokat tanult a szegénysoron arról, hogyan lehet felkelteni a közönség figyelmét.
Coppolának öt rendezése lett átütő siker a mozikasszáknál: A Keresztapa-trilógia, az Apokalipszis most és a Drakula. Ami azzal is magyarázható, hogy ezek a rendező legkommerszebb filmjei: műfaji filmek, ugyanolyan közönségcsalogatóak, mint Corman B-filmjei, csak bőséges büdzséből, tehetséges stábbal és sztárszínészekkel telezsúfolva. Coppola egyébként európai stílusú művészfilmeket szeretett rendezni, A Keresztapá-t sem akarta elvállalni, mert olcsónak és szenzációhajhásznak tartotta a regényt, és végül anyagi problémák miatt ment bele. A művészfilmjeivel, amilyen többek között a (Michelangelo Antonioni rendezte Nagyítás által inspirált) Magánbeszélgetés, vagy az egyaránt fekete-fehér Rablóhal és a Tetro (ez a 2009-es film is tele európai utalásokkal, a Vihar-tól kezdve a magyar származású Emeric Pressburger filmjein át a Faust-ig, utóbbival ráadásul – Klaus Maria Brandauer okán is – Coppola Szabó István és filmje, az Oscar-díjas Mephistó-ja előtt is fejet hajt), sosem tudott kasszát robbantani. Persze egyfelől ez Hollywoodban nehéz is lett volna, másrészt viszont az amerikai filmszakmában a siker mércéje a bevétel. A filmtörténelemkönyvek szerint Coppola fénykora az 1979-es Apokalipszis most-tal zárult le. És azóta hiába rendezett tucatnyi filmet, valóban csak olyan márkanévnek számító címekkel tudott újra tarolni a pénztáraknál, mint A Keresztapa 3 és a Drakula.
Az 1972-es, első A Keresztapa legkultikusabb, szinte mémmé vált elemei egyrészt a szövegek, másrészt a maffia módszereit bemutató jelenetek. Előbbire példa a „Luca Brasi már a halakkal alszik”, és a „Teszek neki egy visszautasíthatatlan ajánlatot”, utóbbira pedig a lófej az ágyban. A film nyitójelenete is a keresztapa szerepkörét és a maffia működését mutatja be. Mind a dumák, mind a módszerek a maffia kódnyelvének és „kultúrájának” részei. A filmben az olasz-amerikai maffia egy szinte szektaszerű titkos társaság, saját szabályokkal, törvényekkel, ami nemcsak titkos az átlagember számára, de tiltott, illegális is. A címszereplő keresztapa pedig a szektavezérekhez hasonlóan szellemi vezető, a közösség bölcse, stratégája, akit követnek a hívei.
Bármennyire komplex és rétegzett családtörténet is A Keresztapa, elsősorban mégis a maffiáról szól, és ilyen megközelítésben vizsgálva feltűnhet, hogy a dramaturgiája is azt a célt szolgálja, hogy bepillantást engedjen a szervezett bűnözés kulisszái mögé. Ez a miliő a néző számára egzotikus, valamint egyszerre rettegett és vágyott, hiszen a mozitörténet maffiavezérei épp azért érdeklik a közönséget, mert ők gátlástalanul megteszik, amit más csak szeretne (legalábbis ezzel szokás magyarázni a gengszterfilm műfajának népszerűségét). A Paramount stúdió rendezőnek is olasz-amerikait akart, amitől csak bennfentesebbnek látszik a film szemszöge (arról nem is beszélve, hogy a fáma szerint a maffia figyelmét is felkeltette, hogy filmet forgatnak róluk, és be is szivárogtak a projektbe). A mások életének kémlelése, a voyeurizmus megjelenik Coppola Magánbeszélgetés című filmjében is, aminek a főhőse egy lehallgató, aki úgy véli, gyilkosságra bukkant, és a saját szakállára kezd nyomozni.
Michael Corleone (Al Pacino), a karakter, akinek a szemein keresztül a közönség is bepillanthat a maffia színfalai mögé, azért is alkalmas a nézői azonosulásra, mert eleinte alig tud valamit családja ügyeiről. Ő és a néző egyszerre nyer beavatást ebbe a világba. Michael kívülálló, szinte fekete bárány. Beleszületett a maffiába, de családja megpróbálta távol tartani tőle. Ha nem ölnék meg az apját, Vitót (Marlon Brando), talán sosem kellene a helyébe lépnie, és átlagemberből véreskezű maffiavezérré válnia. Eleinte egészen passzív karakter, aki csak szép lassan aktivizálódik, a bonyodalmak hatására. És nem akármilyen bonyodalmak azok: a főhős morális romlása azért következik be, mert egyre inkább kiábrándul. A saját bőrén tapasztalja, hogy még a rendőrség is korrupt, apját pedig épp azért ölik meg, mert Vito is „jófiú” a maffián belül, aki hallani sem akar a drogterjesztésről, mert az szerinte tönkretenné a helyi feketéket. A Keresztapa egy generációváltásról, egy maffiavezér születéséről szól, azt mutatja be, hogyan válik valaki a nulláról (vagy ha úgy tetszik, a bűn elutasításától) gengszterfőnökké.
