A valódi értékeket kell közvetítenünk

Közszolgálatiságban gondolkodom, nem igazán tudom támogatni a kereskedelmi médiumokat – vallja Szabó Gabriella, az Újvidéki Rádió újságíró-szerkesztője

Nagy Magdolna

2019. április 7., 12:10 >> 2019. április 7., 14:27

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

„Szép a felismerés, hogy mégis figyelünk egymásra, tehát próbáljuk követni és megbecsülni egymás munkáját, nem pedig irigykedve, rosszallóan, mindenáron a hibákat keresve viszonyulunk kollégáink munkájához” – röviden így jellemezte a VMÚE rendezvényének súlyát Szabó Gabriella, az Újvidéki Rádió munkatársa, akit a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete az év újságírója díjjal tüntetett ki elektronikus média kategóriában.

A díj meglepetés, öröm és megtiszteltetés egyszerre – pillanat a zentai díjátadón (Gergely Árpád felvétele)

A díj meglepetés, öröm és megtiszteltetés egyszerre – pillanat a zentai díjátadón (Gergely Árpád felvétele)

Kisgyerekként ismertem meg, amikor még Tóth Gabriellának hívták, de akkor is derűs, bájos, nyílt természetű volt, mint amilyennek most legtöbben ismerik. A tettrekészség benne lakozott, és ezt láttam a múlt héten is, amikor egy kis „munkaszünet” után látszólag lezseren, mégis nagy energiával végigcsinálta a Középiskolások Népzenei Vetélkedőjét, majd a Szólj, síp, szóljt!, szinte az egész Vajdaságot megmozgató rendezvényeket. Mindeközben persze hallhattuk a rádióban is, hiszen az élet nem áll meg, még akkor sem, ha az általános és középiskolások sokaságát megmozgató tömeges és nem kevésbé színvonalas rendezvény egy hétvégére esik. Ezenkívül arra is jutott idő, hogy mint díjazott újságíró, az otthonában fogadjon.

Tavaly KÓTA-díjban (a népzenei kultúra területén végzett kimagasló teljesítmény) részesültél, idén újságíróiban. Úgy nyilatkoztál, meglepetésként ért mindkettő.

– Igen, nagyon-nagyon meglepődtem és nagy megtiszteltetésnek érzem. Nem üres szó, ha azt mondom, sokat jelent és jólesik, mert az elismerés egyszerűen jó.

Mit jelent most, 2019-ben újságírónak lenni, hiszen megfeszített tempóban dolgoznak a legtöbb szerkesztőségben, kevesen vagyunk, és a körülmények sem mindig a legfényesebbek?

– Ez a hivatás egyike azoknak, melyben ki vagyunk téve a közvélemény ítéletének, viszont nincs visszaigazolás. Egy előadóművész a színpadon azonnal kap visszaigazolást, egy újságíró esetében erre nincs lehetőség, így a rádióban sem. A díj épp ezért fontos, mert beigazolódik, hogy nem volt hiábavaló a munka. Mindennek tudatában én borzasztóan meglepődtem, mert a mai napig nem vagyok tisztában azzal, hogy tényleg újságíró vagyok-e. Ha meg kell határozni magam, akkor azt mondanám: „többfunkciós”, mert több síkon mozgok. És ettől a díjtól sem érzem úgy, hogy újságíróvá lettem, még mindig keresem a helyemet, még mindig kételyeim vannak, vajon jól csinálom-e.

Gergely Árpád felvétele

Gergely Árpád felvétele

Hogyan is kezdődött?

– Véletlenül lettem újságíró, Dudás Anikónak és Borsi Ferencnek köszönhetően, meglehetősen fiatalon kezdtem. Az Újvidéki Rádió gyermekműsora szerkesztőségében dolgoztak – merthogy akkor még olyan is volt –, azóta ők is elmentek, és a szerkesztőség is megszűnt. Egyszer Anikó, akivel népzenei berkekből ismertük egymást, megkérdezte, lenne-e kedvem bedolgozni. Persze, hogy volt, nagyon is. Épp hogy befejeztem a középiskolát, vagyis a nyolcvanas évek vége táján jártunk. Egy új világba csöppentem. Hatalmas magnókkal jártuk a terepet, valóban cipekedni kellett, hogy elvégezzük a munkánkat, de számomra mindig öröm volt gyerekekkel dolgozni, ez így van ma is.

MEGFERTŐZŐDNI EGY ÉLETRE

Talán még fiatalabb korodban kerültél a népzene közelébe. Akkoriban még nem élte a maihoz fogható reneszánszát a népzene Vajdaságban, de téged úgy tűnik, egy életre magával ragadott.

– Ez talán épp így van. Egészen pontosan 1983-ban kezdtem táncolni a temerini Szirmai Károly Magyar Művelődési Egyesület néptánc-csoportjában. Ekkor indult itt nálunk az új táncházas irányzat. Dunántúli ugrósokat táncoltunk Hering István és Szabó Péter bácsi vezetésével. Ekkor volt az első fellépésem is, és ekkor jártam először táncházban a helybeli focipályán, melyet Laczkó Illés és a Hívogató együttes rendezett nekünk. Nem sokkal később én is táncházakat kezdtem szervezni, gyerekcsoportokat vezettem, a Batyu együttes énekese lettem, majd átvettem a Szólj, síp, szólj! népzenei vetélkedő szervezését, és jött a KMV népzenei versenye is...

Szabó Gabriella: Legyünk igényesebbek, elsősorban önmagunkkal szemben! (Dávid Csilla felvétele)

Szabó Gabriella: Legyünk igényesebbek, elsősorban önmagunkkal szemben! (Dávid Csilla felvétele)

Meg a háborús válság a kilencvenes évek elején. Mennyire voltak meghatározó évek ezek a karrieredre nézve?

– Minket kilencvenegyben Németországba sodort az élet. Egy évre. Hazajöttünk, talán megerősödve abban a meggyőződésben, hogy itt a helyünk. És azután terebélyesedett a család, és folytattuk azt, amit elkezdtünk. A Szólj, sípon keresztül maradtam a rádiónál, mert mások is elmentek, és „gazdátlan” maradt. Herceg Elizabetta is a gyermekrádiónál dolgozott akkoriban, vele beszéltük meg, hogy a folytatás nem lehet kérdéses, és csináltuk tovább. Ekkoriban én még tiszteletdíjas voltam, de a rendezvényt nem hagyhattuk.

Más szóval az életedet meghatározó népzenével léptél be az újságírásba?

– Igen.

Tényleg sok mindent adott neked a népzene.

– Tulajdonképpen igen, az egész életemet meghatározza mind családi, mind  professzionális szempontból. S ez nem baj. Aki egyszer belekóstol a népzene, a néptánc világába, az nem tudja abbahagyni. Megfertőződni csak egy életre lehet, szoktam mondani.

Szerteágazó munkát folytatsz a rádióban, ami gyakran talán több szerkesztői, mint újságírói feladatot jelent. Így van ez?

– Nagyon változatos a munkánk, sok minden van benne. Én pl. szerkesztek híradót, ami nemcsak az információk kezelését jelenti, hanem a munka összehangolását is. Nagyon fontos, hogy folyamatosan tájékozottak legyünk, hogy jó szervezőkészségünk legyen, és tudjuk vezetni a híradót. „Csupán” ennyi a híradószerkesztő feladata. Egyéb műsorok esetén valóban gyakori az egyszemélyesség, vagyis én találom ki, egymagam veszem föl a beszélgetést, és egyedül vágom be az anyagot zenével, mindennel együtt.

GYERMEKMŰSORT SEM KÖNNYŰ KÉSZÍTENI

A híradón kívül mi minden tartozik még a feladataid közé?

– A Beszédtémát készítem rendszeresen, a szerda délutáni kapcsolásos élőműsort, amit nagyon kedvelnek a hallgatók, és én is nagyon kedvelem. Itt szerkesztésről nem beszélhetünk, más síkon viszont igen érzékeny műsorról van szó. A mi hivatásunk 24 órából áll, és állandó odafigyelést igényel, így a Beszédtéma heti témájának kiválasztása is csaknem egész héten foglalkoztat. Befejeződik a műsor, levonom a következtetéseket, mit lehetett volna jobban, vagy másként csinálni, és nem sokkal később már a következő műsoron töröm a fejem, azon, mi lenne az a téma, ami a hallgatókat ismét lázba tudja hozni. Sokszor azt hiszem egy-egy témáról, hogy borzasztó izgalmas, rengeteg dolgot el lehet mondani róla, aztán kiderül, a hallgatók nem úgy gondolják, hívnak is meg nem is, és ez kellemetlen tud lenni. Ugyanakkor az sem mindegy, ha túl sokan jelentkeznek, és szinte meg kell szakítanom egyik-másik betelefonálót, annak érdekében, hogy minél többen szóhoz jussanak. A felkészülés természetesen ebben a műsorban is benne van. Ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk egy témáról, ismerni kell azt, arról nem szólva, hogy arra a helyzetre is fel kell készülni, hogy nem jelentkeznek a hallgatók, és nekem kell szóval tartani a hallgatóságot. A „sima” műsorokra is több órányi felkészülés kell, annak ellenére, hogy esetenként gyakorlott műsorvezetők vagyunk. Én pl. általános iskolás korom óta vezetek műsorokat akár rádióban, akár színpadon.

Ritkán látható együtt a Szabó család, mint ezen a karácsonyi fellépésen (Kovacsics Tóbiás felvétele)

Ritkán látható együtt a Szabó család, mint ezen a karácsonyi fellépésen (Kovacsics Tóbiás felvétele)

Hallható vagy a gyermekműsorokban is?

– A szombati Visszhangot Krnács Erika készíti, én hetente kétszer a reggeli Gyermekperceket készítem, és vasárnap reggel a Jó reggelt, gyerekek! című műsort, amelyben a Szólj, síp, szólj! vetélkedő résztvevőinek produkciói közül válogatunk. Ezenkívül csütörtökön a Vajdaságon át műsorban van egy nyolc-tíz perces népzenével végződő néprajzi jellegű kollázs, amelyben régi szokásokról, hagyományokról, vagy népzenei eseményekről szólok. Korábban készítettem a nyugdíjas műsort, hosszú ideig a belpolitikai műsoron dolgoztam, több helyen helyettesítettem. A gazdaság, a sport, az egészségügy távol áll tőlem, azzal nem foglalkoztam, de egyébként szinte minden mással, ami a műsoraink között előfordul. Nem ritka a különműsor sem, egy-egy óra húsvétra vagy karácsonyra, és akkor még nem szóltunk a portréműsorokról, a szilveszteri műsorról.

Sejtem, szinte mindet szereted csinálni. Mégis mi lenne a szíved csücske?

– Talán a gyerekműsorok. Igaz, sok mindent szívvel-lélekkel csinálok, már-már sarkos lehet a szívem, mert sok csücske van. Az egyik mindenképp a gyerekekkel való találkozás. Érdekes egyébként, mert azt hiszik még az újságírók is, hogy gyerekekkel egyszerű. Nem igaz, hanem az a legnehezebb. Én a gyermekműsorokban kezdtem, az lett a mércém. Később, amikor állandóra felvettek, a politikai műsorokhoz kerültem, belpolitikára. Kétségeim voltak, de bíztam benne, hogy megállom a helyem, mert a napi eseményeket mégis követem. Kiderült, egyszerűbb dolgom van, mint gondoltam. Fel kell ugyan készülni, de ha a politikusoknak felteszünk egy kérdést, akkor ők bőségesen válaszolnak is. Ehhez képest a gyerekeket nehéz megnyitni, egyszerűen szóra kell őket bírni, de úgy, hogy a beszélgetésben mégis övéké legyen a főszerep, nem az újságíróé. Úgy kell kérdezni, hogy a kérdéseket kivágva egy viszonylag összefüggő történetet kapjunk. Ne engem hallgassanak, hanem a megkérdezett gyerekeket!

NEMZETBEN GONDOLKODNI

Szerinted az Újvidéki Rádió, egyáltalán a vajdasági magyar sajtó elég időt, figyelmet szentel a jövő nemzedékének? A rendelkezésre álló médiafelületből mekkora szeletet ad a jövendőbeli újságolvasóknak, rádióhallgatóknak, tévénézőknek?

– Szerintem többet, jóval többet kellene foglalkozni a gyerekekkel, annak ellenére, hogy nyilvánvaló, a gyerekek és a fiatalok igazából nem hallgatnak rádiót, és nem olvasnak újságot. Nem érdekli őket az a tartalom, amit a sajtótermékek nekik kínálnak, különösen a közszolgálatiak. Arra jöttünk rá a kollégákkal nemrég, hogy ennek ellenére, biztos eljön az az idő, amikor ezeket a gyerekeket jobban fogja érdekelni a környezetük, és akkor az addigi ingerek életre kelhetnek, és fogyasztani fogják a sajtótermékeket. Fontos, hogy érezzék, figyelünk rájuk.

Sokszor megszólaltattunk mi a Magyar Szóban is, de ritkán újságíróként. A közvélemény is inkább közéleti szerepléseid révén ismerhet, ami a népzenén keresztül érkezik. Nehéz mindent összeegyeztetni: újságírói munkát, kórusvezetést, rendezvények egyengetését – közöttük, ne feledkezzünk meg, a legnagyobbak, a Gyöngyösbokréta és Durindó fesztiváltanácsi teendői –, családi életet, elvégre népzenész és sokoldalú férjed mellett három gyermeked is van?

– Amikor a díjátadáson szembesültem azzal, mi mindennel foglalkozom, elgondolkodtam, hogy valóban miként lehetséges ennyi mindent felvállalni. De belefér. Nyilván, néha emberpróbáló, a család issza meg a levét, miután nincs ebéd, de nem veszik zokon. Nagyon jól viselik és megértőek. Bevallom, nem egyszerű összehangolni a különböző elvárásokat, viszont én nagyon élvezem.

Miben kell gondolkodnia a vajdasági magyar média képviselőinek, ha szakmai hitelességüket nem szeretnénk elveszíteni?

– Ez nehéz kérdés, viszont azt gondolom, fontos, hogy figyeljünk egymásra jobban, legyünk igényesebbek, elsősorban önmagunkkal szemben. Azt látom, hogy sokszor „lazítunk a gyeplőn”, mert úgy tűnik, nem érdemes, nem figyelnek ránk úgysem, kevesen maradtunk, jó lesz úgy, ahogy van. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Bármennyien vagyunk, ügyelnünk kell arra, hogyan jelenünk meg, hogyan szólalunk meg. Kellő tiszteletet, alázatot kell mutatni a másik iránt, bárki legyen is az. Csaknem harmincéves pályafutásomban nagyon izgalmas percek maradnak számomra a köztiszteletben álló emberekkel, tisztségviselőkkel, vagy börtönlakóval, kábítószer-élvezővel készített riportjaim, interjúim, akikhez igyekeztem egyformán kellő távolságtartást, de tiszteletet tanúsítani. A szakmai hitelességhez ez hozzátartozik. Azt hiszem, az is nagyon fontos, hogy a jót is meglássuk mindenkiben, és ne csak a rosszat keressük. Szintén létfontosságú a nyelvünk tisztaságára nap mint nap ügyelni, ha megszólalunk, írunk, vagy fordítunk.

A kereskedelmi hang kevésbé jellemzi a vajdasági magyar médiateret, mint a közszolgálatiság. Várható-e a jövőben elmozdulás ezen a téren?

– Közszolgálatiságban gondolkodom, nem igazán tudom támogatni a kereskedelmi médiumokat, mert a valódi értékeket kell közvetítenünk, arra viszont a közszolgálati média alkalmas. Ebbe a gyerekek, a kisközösségek is beletartoznak.

És a politika? Hogyan kezelje, hogyan viszonyuljon hozzá az újságíró, hogy egyensúlyban tarthassa a szakma és a közösség támasztotta igényeket is?

– Nem tarthatjuk magunktól távol ezeket a dolgokat, naponta szembesülünk velük. Politikai hovatartozásom nem kérte rajtam számon soha senki, de nem titok, én a történelmi VMDK-tagja lettem annak megalakulásakor, mert úgy éreztem, ott a helyem. Ezt persze újságíróként nem hangoztatom, nem is kell, és biztos, hogy ezt a díjat sem azért kaptam. Az újságírók számára véleményem szerint ennél sokkal fontosabb, hogy nemzetben gondolkodjanak, különösen, ha kisebbségben élnek és alkotnak. Én ezt onnantól kezdve, hogy néptánccal foglalkozom, tudom. Ha magyar médiánál dolgozom, akkor ezt a közösséget kell szolgáljam. Ha a magyar kormány nemzetegyesítésben gondolkodik, akkor azt nekünk is fel kell vállalnunk.

 


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége