2024. március 29., péntek

Egy sorozatgyilkos enciklopédiája

A ház, amit Jack épített

The House That Jack Built, 2018. Jenle Hallund ötlete alapján a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Lars Von Trier. Fényképezte: Manuel Alberto Claro. Vágó: Jacob Secher Schulsinger és Molly Malene Stensgaard. A főbb szerepekben: Matt Dillon, Bruno Ganz.

Vannak művek, amelyeknek úgy sikerül sok réteget magukra pakolni, hogy közben a történetük közérthető és izgalmas marad. Nagy létösszegző munkák ezek: a Faust egyszerre breviárium, természetfeletti thriller és filozófia, a Pokol társadalomkritika, útirajz és a Biblia széljegyzete, a Hamlet pedig politkrimi, erkölcsi tanítás és művészdráma. Ezek és hasonlók járhattak Lars Von Trier fejében, amikor tervbe vette legújabb filmjét. Az már a PR ravasz húzása, hogy mindezt egyszerű thrillerként, sorozatgyilkos-filmként próbálja meg eladni (amiként azt tette A nimfomániás erotikus filmként történő forgalmazásával), ahogy azt sem tudom másképp értelmezni, hogy „a film brutalitása miatt” a cannes-i bemutatón többen tüntetőlegesen elhagyták a mozitermet.

Nem brutálisabb film ez, mint Az Antikrisztus volt. Csak sokoldalúbb.

A ház, amit Jack épített alaphelyzetére tulajdonképp az epilógusig nem derül fény. A főhős, Jack (Matt Dillon játssza, és még abban sem lehetünk biztosak, hogy ez az igazi neve) egy Verge nevű férfival (Bruno Ganz) társalog a visszhangos sötétben, és tizenkét évnyi ámokfutását öt kiemelt „incidensben” foglalja össze. E flashbackeken keresztül képet kapunk ugyan egy sorozatgyilkos jellemfejlődéséről, ám már a tizedik percben világos, hogy ez az alkotás nem fog ennyinél megtorpanni. Jack ugyanis nem egyszerűen mesél, hanem megáll, elemez, párhuzamokat von – így fonódik össze a filmben az olcsó horror az építészettel, a művészettel, a filozófiával és a történelemmel. Az eredmény egy A nimfomániásnál is bonyolultabb létösszegző poéma.

A ház, amit Jack épített szerkezetileg szintén A nimfomániásra emlékeztet: egy kétszereplős helyzetben egy, a társadalmi norma szemszögéből nézve deformált személyiségű főszereplő verbális önéletírásba kezd, amit jól elkülöníthető fejezetekre oszt szét. De míg A nimfomániás az emberi vagy női szabadságról és végső soron a szerelemről szőtt bölcseleti traktátus, A ház, amit Jack épített elsősorban a művészetről beszél. Jack ugyanis nem egyszerűen öl – hulláit különböző fagyasztott pózokban, kipreparálva vagy fényképen örökíti meg az örökkévalóságnak, hogy végül egyetlen organikus egészként nézzen velük szembe. Kommentárjait pedig ugyancsak A nimfomániáshoz hasonló módon ezeregy asszociáció bővíti lexikálissá – Glenn Gould sokszor felbukkanó zongorajátékától a buchenwaldi koncentrációs tábor közepén álló fáról készült fényképekig vagy egy második világháborús repülőgép részleteinek esztétikai elemzéséig, amitől a pszichológiai horror berkeit elhagyva azt érezzük, mintha a film kirándulást tenne az enciklopédia műfajába.

Mindeközben az alkotás stíljében mintha az egész életmű zúdulna ránk. Megtalálható itt a Melankólia végletesen lelassított poézise, a Táncos a sötétben áldokumentarista izgő-mozgó kamerája, az Európa lassú kocsizásai, de egy egyperces snitt erejéig még a Dogma95-mozgalom amatőr kézi kamerás felvétele is. Az epilógusban még egy leghíresebb Von Trier-jelenetekből összevágott válogatást is megtekinthetünk, amivel a rendező (ha addig nem lett volna világos) végleg azonosul e pszichopatával, akinek minden vágya csak annyi, hogy végre ne mérnök legyen, hanem építész. (E különbségen pedig, higgyük el, sok múlik ebben a filmben.)

Trier különösen sokat idézi fel az általunk fent említett remekműveket is e kockákon: A medúza csónakjában című képtől a Dante-ábrázolásokon át a Faustig sok minden mutatja a nagy kérdéseket boncolgató művek jelentős mértékű használatát.

A hemzsegő idézetek és filozófiai fejtegetések mellett a történet eredeti jelenetek sorozata, remek színészi teljesítményekkel. (Uma Thurman már A nimfomániás egy fejezetében is bizonyította, hogy Von Trier és ő egymásnak vannak teremtve, A ház, amit Jack épített első „incidensében” pedig megismétli a bravúrt.) E jelenetekből azonban paradox módon nem Jack természetének iszonya csinál horrort. Az igazi rémületet a világ butasága és közönye váltja ki. Sokkal idegtépőbb Matt Dillon makogása, amint megpróbál meggyőzni egy özvegyasszonyt, hogy engedje be a házába, mint nem sokkal később az asszony kivégzése. Sokkal iszonyatosabb végignézni, amint Dillon vigyorgó-integető bábot csinál egy hullából, mint egy gyerek puskával történő levadászása. Egy szöszi megölése pedig semmi ahhoz képest, hogy sikolyaira a szomszéd közönyösen lekapcsolja a villanyt.

Nehéz dolga van annak, aki tiszta aggyal, mindent rögtön felfogva akarja végigszlalomozni Európa első számú pszichopata sztárrendezőjének legújabb alkotását. A ház, amit Jack épített ugyanis épp olvasatainak sokszínűségével és azok egyidejű befogadhatatlanságával húz barikádot önmaga és a publikum közé. Többszörnézős mozi ez: aspektusonként legalább még egyszer meg kell nézni. Egyszer úgy bambulni rá, mint művészetelméleti kézikönyvre, egyszer mint az emberi elidegenedésről szóló manifesztumra, egyszer mint erkölcsi tanmesére, legvégül pedig mint Von Trier életműösszegző opusára.

Ugyanakkor ez teszi ezt a munkát az idei év egyik legkülönlegesebb alkotásává.