2024. április 19., péntek
MEGKEZDŐDÖTT A VAJDASÁGI MAGYAR AMATŐR SZINJÁTSZÓK TALÁLKOZÓJA BÁCSKERTESEN

Kivirágzás és rácsodálkozás

Hajnal Jenő: A délvidéki öntevékeny magyar színjátszás legszebb ünnepe

Kezdjük a rideg tényekkel! A Szabadkai Népkör színpadán száz évvel ezelőtt, 1919. április 20-án, húsvéthétfőn egy lelkes kis csoport bemutatta a Vidám kabaréest című összeállítást, s bár nem volt különösebb ok a derűre, a társulat mégis ezzel az előadásával olyan üzenetet fogalmazott meg, amely a túlélésbe vetett hit reményét hagyta az utókorra, mindenekelőtt ránk, délvidéki magyarokra egy olyan „szép új világ” hajnalán, amelynek hangulatát Garay Béla szabadkai színész, rendező, a kor krónikása így jellemzett: „Síri csend ült a városokon, a falvakon. Idegen melódiákat dúdolt… a szél, idegen léptek kopogtak az ereszek alatt. A világot jelentő deszkák már nem jelentettek világot… elmentek a színészek, és itt nem volt már senki és semmi, csak bánat és szomorúság és könny!”. Budapesten sem volt sokkal derűsebb a közhangulat, hiszen egy nappal korábban a vörös húsvét „örömére” a Hősök terére hívták a fiatalokat, hogy mászóversenyt rendezzenek a millenniumi emlékmű talapzatairól leemelt Habsburg uralkodók szobrain, miközben a főváros utcáin tombolt a vörös terror.

Magyar színjátszóink találkozóját Hajnal Jenő nyitotta meg

Magyar színjátszóink találkozóját Hajnal Jenő nyitotta meg

De folytassuk is a részvétlen tényekkel! Molnár József bácskertesi rendező, kedves barátunk így idéz meg egy másik korabeli eseményt: „Száz évvel ezelőtt, a nagy háború után, a bizonytalansággal teli hónapokban idősebb Sturcz József kántortanító úgy érezte, hogy a színjátszás életre hívásával erősítheti a kitartást, a reményt őseinkben, falunk akkori lakóiban. A választás Szigligeti Ede A cigány című népszínművére esett. Az ősbemutatóra 1919. augusztus 1-jén, a kupuszini búcsú után került sor. Az előadás nagy sikert aratott, és ezzel falunk színjátszása elindult az immár száz éve tartó útján.” Természetesen a hihetetlen szentimentális-romantikus história magától értetődően tetszett a közönségnek: a népies jelmezek, a falusi szokások; a tánc, a zene és az ének.

De belegondoltunk-e abba, hogy ez az üde és örökzöld népszínmű valójában az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc végóráiban játszódik, hogy akkor, 1919 augusztusában, ott, abban a pillanatban mit érezhettek az előadás nézői Gyurinak, a gazdag parasztlegénynek Rózsival, a nincstelen cigány lánnyal való szakítását látva; megsejtették-e akkor abban az othellói konfliktusban mindazt, amit majd a jövő hoz számukra; vajon szemük előtt lobogott-e a piros-fehér-zöld – láthatatlanul, de mégis kézzelfogható közelségben?

Két időpont (1919 áprilisa, illetve augusztusa), két helyszín (Szabadka és Kupuszina), két színházi esemény (egy kabaréest és egy népszínmű bemutatója), két egyházi alkalom (húsvéthétfő és Anna-napi falubúcsú). Egy nehéz és küzdelmes út kezdete, amely akkor még nem is sejteti a következő „száz év magányát”: az újrakezdés minden nehézségét, fájdalmát, gondját és baját (és csak néha-néha egy-egy örömét), a megaláztatásokat („Govori državnim jezikom!”), a hontalanságot, majd a „visszatért Délvidék” rövid intermezzóját, 1944 és 1945 kálváriáját, a bajusztépések „sátáni” időszakát, majd jóval később, a múlt század hatvanas éveiben hagyományaink és nemzeti örökségünk felfedezésének nagyszerűségét, művelődési és színházi életünk kiteljesedését, majd a múlt század kilencvenes éveinek újabbnál újabb megpróbáltatásait, a túlélési és megmaradási stratégiák kényszerű terhét. Mindezek ismeretében érdemes-e azon töprengenünk, hogy miért olyan feltűnő tájainkon a feledés, miért olyan nagy a múltnak hátat fordító dac? Kell-e azon csodálkoznunk mindazok után, ami mögöttünk maradt?! S ma mégis úgy érezzük, hogy az előttünk torlódó napok – a böjti szelek süvítése ellenére – a május végi tavasz reményével is biztatnak bennünket, ha nem hagyjuk, hogy helyettünk, összefogásban és nemzetben gondolkodók és tevők helyett mások döntsenek sorsunkról és közös hazánkról. Egyedüli nagy szerencsénk, hogy még mindig és nem is akármilyen elszántsággal vagyunk útközben!

Mert – bizony – útközben vagyunk, és ennek az útnak egy újabb szép, jubileumi eseménye kezdődik el a mai nappal, hiszen a délvidéki öntevékeny magyar színjátszás legszebb ünnepére gyűltünk ismét össze, hogy együtt, közösen, közönségként megcsodáljuk egy-egy társulat életében a fellendülés és a kivirágzás legszebb pillanatait, vagy rácsodálkozzunk egy újabb csoport és egy újabb alkotásra kész közösségi szellem gyötrelmes és szép megteremtésére.

Az elmúlt száz évben sokféle hangon szólalt meg a délvidéki magyar amatőr színjátszás. S azóta újabb és újabb hangok érik el fülünket. Bár még a kezdet kezdetén vagyunk, ám annál emésztőbb a láz, hogy akik szerepet vállaltak, el tudtak-e mélyedni az adott mű világában, s akarják-e mind tökéletesebben tolmácsolni azt saját mondanivalójukkal együtt. A színház ügye vagy a színpadon látható teljesítmény a fontosabb-e? Kinek mit kell ma játszani? A megszülető előadásban az irodalom áramoljon-e az élet felé, vagy az élet közeledjen az irodalom felé? Lesznek-e, leszünk-e elegen, hogy fellobogjon a szenvedély a Túladunai, A kert, az Indul a bakterház, Az ellopott futár, a Liliomfi, a Koldustetű, a Mandragóra, a Bányavakság, a Black comedy, a Papírsárkány Királyság, a Függöny fel!, a Semmi, a Négy férfi gatyában, a Paravarieté, a Füzér, a Švejk, a Meghalsz, Banya! bemutatóján? Nyitott kérdések, amelyeket minden sikeres bemutató tisztáz, s minden újabb darabválasztás és színpadi próbálkozás újból és újból felvet. Nagy szerencsénk – mondom – hogy száz év után is útközben vagyunk.

Igen, útközben vagyunk azóta is. Útközben, de megállva és elrévedve egy rövid időre, és szinte már magunk előtt látva a mögöttem levő üres teret, amelyet színpadnak nevezünk, épp úgy, ahogyan majd azt az előttük álló tíz napban az itt fellépő csoportok színházzá varázsolnak. Amikor a következő pillanatokban házigazdáink, a bácskertesi Petőfi Sándor Művelődési Egyesület Sturcz József színjátszó csoportjának előadásával elkezdődik a játék, a játszók valójában egy külön világot kezdenek teremteni, kilépve az egyik időből, egy másikba átlépve. Ezért lesz ez az előadáskezdés is a csodavárásnak olyan pillanata, mint amilyen minden játékkezdésé. Az élvezet és az öröm csodájáé.

Most, amikor – elfogadva a megtisztelő felkérést – a Magyar Nemzeti Tanács képviseletében ünnepélyesen megnyitom a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XXIV. Találkozóját, annak a gondtalan örömnek a békéjét és felszabadultságát kívánom minden résztvevőnek, mindenekelőtt játszónak és nézőnek, amelyet valamennyien átéltünk gyermekkorunk halál nélküli idejeként, és amelyet a felnőtt ember is – igaz már jóval ritkábban – megtapasztal életében a tiszta, világos, önmagát igazoló s önmagán túllépő misztikus öröm ragyogásában. A gyermekek örömének s ezt az örömet visszaidéző játéknak a jegyében nyitom meg színházi találkozónkat.

* Elhangzott péntek este Bácskertesen, a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók XXIV. Találkozójának megnyitóján.