2024. április 25., csütörtök

Március, vége

(Gergely József felvétele)

(Gergely József felvétele)

Március 28-a és 29-e, délelőtt

Összefolyik. 

Ez is egy átlagos március végi nap. Mint majdnem mindig ezen a napon, verőfényes volt a reggel. A napsugarak, a fények megfürdették a koszlott várost, amitől az – mintha hálás volna ezért – régi pompáját felidézve kezdett ragyogni. Ha nem volna jeles nap ez a március végi, nem is emlékeznénk, hogy általában mindig verőfényes. Hiszen azt nem tudnánk felidézni, hogy február közepén általában esik-e a hó. Az emlékezetet a nap tartja formában, mint a sóhajokat, már megint nem lesz fehér karácsony. A városban ugyanakkor semmi különöset nem jelent ez a nap. A város éli a maga megszokott életét. Most, lévén éppen péntek ez a március végi nap, óriási a tömeg, nem lehet parkolóhelyet találni. A könyvtár épülete előtt gyerekek csoportja, akik nem biztosak abban, hogy melyik bejáraton tudnak feljutni. Ez azt is jelenti, hogy nem tudják, hova fognak feljutni, bizonytalanságukban toporognak, kedves tétovasággal biztatják egymást, nyiss be, nyiss be ott. Nem jártak még az olvasóteremben. Az idő segít abban, hogy ez a március végi nap ne múljon el egymagában, új gyerekek érkeznek mindig, figyelmesen, unatkozva, érdeklődve, álmosan üldögélnek az olvasóteremben, és végighallgatják az előadásokat, tanáraik utasítása szerint. A tanárok is hozzátartoznak a naphoz, nélkülük nem jönnének a gyerekek. Előző nap számukra verseny volt, a kisebbek szavaltak, a nagyobbak vlogokba foglalva kosztolányiztak. Az online térben követték az eseményt, kifejezték véleményüket, bizonyára szurkoltak is barátaiknak. Sokan vettek részt ezen a versenyen. De általában minden kevés, ezért hogyan mondhatjuk, hogy sokan vettek részt? De mit jelent az, hogy általában? És mit jelent az, hogy kevés? Erről nem érdemes vitát nyitni. Legalábbis egyszerűbb fejet lehajtva bólintani, elfogadni a megállapítást, és közben konokul kitartani amellett, hogy nekünk van igazunk: sokan voltak. Ami számokkal is igazolható volna, de igazolni semmit nem kell, igazolni csak az szokott, aki védekezésre, magyarázkodásra kényszerül. Nem kényszerülünk rá. Ha harmadannyian lettek volna, az is elegendő lett volna – egyetlen fejből ragyogó szempár is elegendő.
A ragyogó reggelben fürdő városban arra emlékeznek, hogy megszületett az író, Kosztolányi Dezső. A tanácskozáson igen sokan vesznek részt – kiskunhalasiak is, idősek, rajongók, szeretik a várost, számukra kaland és élmény ez a délelőtt. Annyi réteg gyűrődik egymásba, amennyi ember tolong az olvasóterem szűk folyosóján a mosdók előtt – most érkeztek tehát, vonhatjuk le a következtetést. Egyebekre nem gondolunk. A többi réteget hagyjuk gyűrődni.

Március 28-a, este
Kell lennie valami zaklatottságnak, ami lehetővé teszi újra és újra mindezt. Nem lehet csak valami fárasztó kötelesség. Kell lennie lelkesedésnek. Ami érezteti, hogy ami történik, az több is, és kevesebb is, kell lennie vágyódásnak, szomorúságnak, vidéki emelkedettségnek – valami olyannak, amit Esti érezhetett a harmadik fejezetben. Egyszerre kell megtartani és elengedni ezt az érzést, és ez fárasztó, mert mégsem több vagy más ez a város, hanem puszta helyszín, akár egy rémtett helyszíne is lehetne, ahogyan a születés és felcseperedés helyszíne lett. Lehetett volna másik város is, de ez lett. Ebből kell kibontani és felöltöztetni évről évre az érzést, a vidéki rokon örömünnepét, önmagát védelmező gőgjét, megannyi réteget, amit inkább hagyni kell gyűrődni.

Március 29-e, dél körül
A templom egészen jól tartja magát, ahhoz képest, hogy egyre szélesebb rajta a repedés, a Varázsló kertje is megvan még, ahogyan az unokatestvér szülőháza, amiről nem is olyan régen olvastam, hogy a házon lévő emléktábla igazából nem fejezi ki a valóságot, mert nem abban született, hanem az udvarban, az udvar mélyén egy másik házban. Lehet, azt már el is bontották. Megrántom a vállam és az autó kormányát, amíg mutatom a házat, rajta a táblát. Egyébről nem teszek említést. Annyira nem tartom fontosnak a valóságot. Ha összedőlne a templom, legfeljebb a helyét mutatnánk, az is eléggé megfelelő. A mozdulatot, amivel megkeresztelték, úgyis valamelyik réteg őrzi. Az elporladt csontok nem őriznek semmit, ahogyan az épületek sem, csak mi magunk, csak mi teszünk úgy, hogy ennek jelentősége van, hogy nekünk ehhez közünk van, nekünk van hozzá közünk, mintha rokonai lennénk az írónak, aki itt szállt fel a vonatra gyerekkora után. Pacsirtái az emlékezésnek.

Március 29-e, reggel
Szépnek lenni sokkal jobb volna. De nem vagyunk szépek, hanem csak azok vagyunk, amik. Annyi március végi nap, lassan már harmincat kell mondanunk, megannyi gondolat és mozdulat, nekirugaszkodás, remény és igyekezet áporodott szaga a levegőben, ezeket a szagokat mi izzadtuk ki magunkból. Nem szépség, hanem szagok egyvelege az, amik vagyunk. Kosztolányi pincérei. Őt akartuk volna kiszolgálni, mit parancsol? A többi gyűrődő réteg. Nem parancsolt semmit, bámészkodott köztünk, figyelte azokat, akik róla beszéltek, a fejünk felett elnézve, óriás volt, megtehette. Tetszettek neki a róla szóló mondatok, legalábbis az igyekezet, hogy őt is belefoglalják önmagukba, mindenki ezt teszi, ő is ezt tette másokkal, a legnagyszerűbb felzabálás. Mi visszük hozzá a tálcát.

Március 28-a, délután
Maradj az, aki vagy! Nem értem a kérést, ami felszólítás is egyben. Hiszen nem lehetek másmilyen, nem lehetek más, csak az, aki vagyok. Ne térj meg, jön a magyarázat értetlenkedő tekintetemre. Eszem ágában sincs megtörni, mondom. Éppen ez a probléma, ha van egyáltalán probléma. A betűk, a hangok – miképp formázom az ajkaimat, attól függ, mi jön ki a számon. És a különbség óriási lesz, egyetlen hang, és másfajta testtartás járul hozzá. A hangokhoz igazodik a testünk. Követi a hangokat, akár egy éhes kutya a készülő ebéd szagát. Reménykedőn, ezt, sajnos, nem vehetjük ki, a reménykedést. Ne kezdj el prédikálni, ne legyenek olyanok a mondataid, soha! Egyre zavartabban hümmögök, nekem aztán sose volt olyan szándékom, hogy prédikáló mondatokat írjak, éppen ellenkezőleg, harcaim vannak a mondatokban – amiktől viszont menekülnék. Ha elmenekülök a harcos mondatoktól, akkor prédikálni kezdek? Mint egy megbuggyant assisi? Nincs közte semmi? Nem lehetséges, hogy van a kettő között egy kifeszülő kötél, és a mondatok azon egyensúlyoznak? Ehhez volna leginkább kedvem, ehhez az egyensúlyozáshoz, ha lehetséges, bármennyire is szédülő vagyok, választanám inkább a kötéltáncosi foglalkozást. De nem találom a kötelet sem, így aztán semmit nem tudok tenni. Tűnődve szurkálom a sütemény morzsáit. Egy színházi előadásról gondolkodunk. Adva van egy írástudatlan polgármester, akinek viszont több esze van, mint az egyetemi professzornak és tudósnak, mert annyit biztosan tud, hogy azok is valamit akarnak. És aki akar valamit, az kiszolgáltatottá válik, kiszolgálóvá, használhatóvá. Másrészt adva van ennek a polgármesternek a szokása, ami őt egy birkához köti, romantikusan a birkához láncolja. Mindenki úgy él, ahogyan jólesik neki, még az írástudatlan polgármesterek is. Ennek csak annyi a jelentősége, hogy a birka megellik, és a polgármester rémült arca az előadás fontos momentuma, tényleg azt hiszi, hogy embergyereket ellik a birka? Vagy valamiféle félig ember, félig birka lényt? Kisbárányt ellik, mert az írástudatlan polgármester mellett egy kos is meghágta a birkát. Bosszúból az írástudatlan polgármester lemészároltatja a bárányt, majd megsütteti és hosszan csámcsogva elfogyasztja. Kell valami, ami mindezt egyberántja, hiszen eddig csak a primitivizmus, a maradiság paródiáját láttuk. És az a valami, ami egyberántotta, nem egyéb volt, mint a magasból leereszkedő óriási szentkép, rajta Mária, pontosabban egy Mária ruhájába öltöztetett birka. A birka bámul az írástudatlan polgármesterre, a feleségére, a professzorra, a szóvivőre. Sötét. Ezek szerint a bárány… Természetesen ilyesmiről szó sincsen. Ez túlságosan egyszerű értelmezés volna. Itt arról van szó, hogy ide vezet a bálványimádás. Vagy arról, hogy az írástudatlanságnak, a hatalomvágynak etc. az a következménye, hogy akik ebben részt vesznek, azok bálványimádók lesznek. Úgy tűnhet, ehhez a történethez fűződik a mondat, hogy ne térjek meg. Ám ez nem így van. Ez csak a mondatok sorakoztatásából következik így, az pedig, hogy miképpen sorakoznak a mondatok, szándékos, az én szándékom szerinti. És nem akar egyebet, mint jelezni, sem megtérni, sem megtörni nincs mód. Nincs miért, nincs hova.