Crnjanski és az „ázsiai magyarok”

Mák Ferenc

2019. március 31., 21:48

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Heves, máig nem csituló hullámokat keltettek bennem Csorba Béla Kérdések és látleletek (2017) című kötetének írásai, melyekben a szerző a „Trianontól errefelé” húzódó évszázad során felgyülemlett, kisebbségi sorsunkat illetően mindmáig tisztázatlan kérdések sorát vetett fel. Az európai nagyhatalmak erőteljes asszisztenciája mellett megszületett Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a titói Jugoszlávia meghatározó politikai erői – a szerző megfogalmazása szerint – „nem tudtak mérvadó történelmi választ adni a civilizációs és kulturális törésvonalaktól szabdalt új államalakulat előtt álló dilemmákra”, ebben keresendőek a délszláv állam kevésbé dicsőséges virágzásának és dicstelen pusztulásának okai is. Hosszú volt az ország haldoklása, és e folyamatok során a kisebbségeknek (is) bőségesen kijutott a kínokból és a megpróbáltatásokból. S hogy az irántunk ellenszenvet – olykor nyílt megvetést – tápláló nacionalista erők mellett azok részéről sem kaptunk megértést, akiknek jóindulatára esetleg méltán számíthattunk, bizonyítják a kötet Kinyújtott és levágott kezek című fejezetének írásai. Ezek sorában a döbbenet erejével hatottak rám az egyetemi katedrán egykor a megértés őrangyalaként dicsőített Miloš Crnjanski magyarellenes megnyilvánulásait részletező írások.

Csorba Béla Miloš Crnjanski és A mi magyarjaink (2015) című tanulmányában részletesen bemutatta „a méltán világirodalmi rangú szerb prózaíró” 1923-ban a Politika napilap első oldalán közölt, ötrészes pamfletjében olvasható, rólunk, magyarokról alkotott véleményét. Ebben az írásában a szerb író kellő nemzeti és politikai önhittséggel ostorozta a kisebbségi sorsra jutott magyarság számára kifejezetten fölháborító magatartását. A tanulmány írója rámutatott: Crnjanski szerint a békekonferenciákat követő indulatok mindenütt elcsöndesedtek, „csupán a mi északi területeinken, ahol Magyarország egy darabja nálunk maradt, lobog bután és keményfejűen”. Majd így folytatta: „amit a háború előtti gondtalan Szerbia nem ismert, a vad ellenséget szülőházában, kémekkel, szabotázzsal, örökös lesben állással az északi határon, az legjobban a mi magyarjainknál érezhető”. A kisebbség soraiban tapasztalt rezignált magatartást és a hallgatást a magyarság „ázsiai” jellemének tulajdonította, olyan idegenkedésnek, amely lehetetlenné teszi valódi helyzetük megértését. Crnjanski úgy vélte, a szerbeknek nincs okuk semmiféle bűntudatra, a magyar falu népét az úri Magyarország és nem Szerbia tette szegénnyé, „pandúrok voltak, szolgák, vasutasok, zsandárok, nagybirtokokat szántottak, kapáltak, s most meg vannak lepődve. […] Az ezeréves állam szétfolyik, mint a homok”.

Szélmalmok dombján – Miloš Crnjanski és Todor Manojlović vitája a magyar kultúrhatásokról (1998) című tanulmányában Csorba Béla Crnjanski nem sokkal később, 1924-ben közölt Uticaj mađarske kulture című írásának magyarellenességére – pontosabban a magyar kultúrával és irodalommal szembeni ellenérzéseire – mutatott rá, kiemelve: a szerb író számára elfogadhatatlan, hogy az egykori Száván és Dunán túli területek íróit – Zmajt, Kostićot és Jakšićot – bizonyos körökben a szerb irodalmi romantika maghatározó alakjainak tekintik. Megállapította: „Pest, mint a magyar »kultúra« központja, amelynek nincs valamiféle egyértelmű európai karaktere, még bírhat is némi fontossággal a számunkra, de a vajdasági provincia, Szabadka és Becskerek irodalmi körei nehezen, vagy nem?” S az a Crnjanski, aki 1919-ben Ady Endréről nekrológot írt, néhány esztendő múltán, a nagy délszláv összeborulás mámorában így fogalmazott: s még ha „ilyen hatás eddig volt is, ezután nehezen lesz. A mi utunk, nemcsak politikailag, de művészileg is délre vezet, a mi középkorunkhoz, középkori építészetünkhöz és festészetünkhöz, népdalainkhoz, Meštrovićhoz stb., és érthetően és láthatóan állunk Európában, messze a magyaroktól”. Ezzel nincs is vitája a kései olvasónak.

Legfeljebb megütközik, amikor Crnjanski Örökös vándorlás című regényének 1941-ben Csuka Zoltán fordításában megjelent magyar változatához írt, 1941. február 4-én Rómában kelt utószavában a következőket olvassa: való igaz, hogy az 1920-as években szerbek és magyarok mélyen egymás sebeibe vájkáltak, azóta azonban sok víz folyt le a Dunán, és „ma meg vagyok győződve arról, hogy nekünk szerbeknek, magyaroknak és horvátoknak nemcsak szeretnünk kell egymást”, de közösen kell megtalálnunk a kivezető utat abból a rettenetből, amely bennünket újabban fenyeget. „A magyarok – folytatja Crnjanski – a köröttük lévő szláv tengerből mindig úgy emelkedtek a magasba, mint valami sziklaszál, és mindig jók voltak a lengyelek, horvátok és szerbek iránt mindama összeütközések mellett is, amelyek időnként velünk ellentétbe hozták őket. Bennünket a sors köt egybe, és nálunk szerbeknél jobb barátokat egész Európában nem találnak a magyarok.” Crnjanski az öregkor küszöbén még hozzátette: „olyan nemzetből származom, amely mindenkor kész arra, hogy karddal a kezében védje határait, de amely, midőn őszintén hisz egy másik nemzet barátságában, akkor odaadásban nem ismer határt”. Pedig még közel voltak azok az idők, amelyek kapcsán Csorba Béla Nušić és a magyar színház – Egy elfeledett interjú és politikai háttérzörejei (2013) című tanulmányában megállapította: a trianoni békét követő évtizedekben „a szerb államnacionalizmus orbitális méretűvé fokozott paranoiás ostobasága” veszélyt látott a magyar irodalomban, a sajtóban és a magyar színházak működésében egyaránt, s kellő elszántsággal küzdött azok kiteljesedése ellen. Mindezeknek a föltárása a múltunkkal kapcsolatos számvetések fontos részét kell, hogy alkossák ma, és az elkövetkező időkben egyaránt.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége