2024. március 28., csütörtök

A józan ászra várva

Ünnepség, erőműavatás, lelkesítő beszéd, nagy tömeg és lobogó zászlóerdő is színesítette azt az évfordulót, amelyen arra emlékeztek a Krím félszigeten, hogy Oroszország 2014-ben megszerezte a területet Ukrajnától. A jubileum díszvendégeként Vlagyimir Putyin államfő is a helyszínre látogatott, ahol a népakaratra hivatkozva vette védelmébe (újraegyesítésnek minősítve) a Kijevben és még sok helyen annexióként kezelt műveletet.

Az orosz stratégiai érdekek szempontjából kulcsfontosságú térséget 2014 elején „ismeretlen”, rangjelzés nélküli fegyveresek lepték el, majd a felbátorított lakosság március 16-án referendumon nyilvánított véleményt a Krím státusáról. A szavazók 97 százaléka Ukrajna elhagyásáról, s az Oroszországhoz csatlakozás mellett döntött.

Kijev és egy sor külföldi kormány számára ez nem volt sem demokratikus, sem hiteles népszavazás, ezért az eredményt nem ismerték el. Moszkva viszont azonnal nyugtázta. Sőt ilyen végkifejletre is számított, hiszen az akció lebonyolításában főszerepet vállalt.

Erről később Putyin nyíltan beszélt, elismerve: már 2014 februárjában parancsot adott a félsziget elszakítására. Röviddel azután, hogy ukrajnai főemberét, Viktor Janukovics elnököt a tömeg – nyugati támogatással – megbuktatta, s az ország közelebb jutott az EU-hoz meg a NATO-hoz. A Kreml befolyása a szomszédos államban emiatt jelentősen csökkent, amibe nem akart belenyugodni. És azt sem akarta megengedni, hogy az EU, főként pedig az oly sokat korholt idegen katonai szövetség (azáltal pedig az Egyesült Államok) még közelebb kerüljön Oroszország határaihoz.

A referendum eredményére hivatkozva (március 18-án) gyorsan ki is terjesztette hatalmát a területre. Ez aligha meglepő, ha tudjuk, hogy a Krím az orosz fekete-tengeri hadiflotta támaszpontjaként szolgált a Szovjetunió 1991-es felbomlása után is.

A műveletben Putyin arra is ügyelt, nehogy valaki megpróbálkozzon ellentámadással kiszorítani a terepre küldött fegyvereseit. „Figyelemelterelésként” pedig szakadár katonai akciókat kezdeményezett Délkelet-Ukrajnában, az ottani jelentős létszámú orosz népesség fellázításával. A harcok és a máig tartó ellenségeskedés következtében a – függetlenségről már szintén sikeresen (ámbár Kijevből nézve jogtalanul) népszavaztatott, mindazonáltal hivatalosan el nem csatolt – régióban már tízezernél is több ukrán állampolgár halt meg.

A „krími tavasz” idején Putyin a nukleáris haderejét is készültségbe helyezte, mintegy jelezve: bármi áron megvédi az immár sajátként elkönyvelt területet. Sikerült neki, ám az ENSZ-tagállamok többsége igazságtalannak, hódításnak, megszállásnak és a nemzetközi jog durva megsértésnek tartja az akciót, s Ukrajna részének tekinti a félszigetet. A Nemzetközi Büntetőbíróság 2016-ban pedig úgy ítélte meg, hogy a Krím bekebelezése Ukrajna területi egységének megsértése, és két ország közötti „nemzetközi katonai konfliktusként értékelhető”.

Válaszként az USA és az EU már 2014-ben szankciókat vezetett be Oroszország ellen, amely a terület hovatartozását örökre lezárt ügynek tartja. Nem így ellenfelei, amelyekkel azóta is politikai, gazdasági, diplomáciai és kommunikációs állóháborút folytat. Washington és Brüsszel az egyre súlyosabb büntetésekkel sem tudta meghátrálásra kényszeríteni Moszkvát, amely „cserébe” ellenszankciókkal válaszolt. Igaz, ebben a konfliktusban a nagyobb gondok alighanem az orosz térfélen jelentkeztek. Ám a kölcsönös büntetőintézkedésekből származó veszteségek évről évre halmozódnak a másik oldalon is.

A fél évtizedes akadályok és korlátozások miatt az orosz gazdaság valószínűleg már legalább hat százalékkal esett vissza. Ez több mint százmilliárd dollár veszteséget jelenthet. Az összeg azonban még nagyobb is lehet, hiszen a szankciókat nem oldják föl egyhamar, jóllehet sok uniós tagország már nem bánná, ha véget érne a büntetősdi. Mindenekelőtt azért, mert náluk is jelentősek a gazdasági károk.

A nehézségek ellenére Moszkva az elmúlt öt évben sokat költött a Krím fejlesztésére, integrálására. Putyin újabb támogatásokat is ígér, ugyanakkor arra számít, hogy Ukrajnában, a március 31-ei elnökválasztás után, felülkerekedik a józan ész, és a segítségével megszüntetik az ellenséges államközi viszonyt. Szerinte a jelenlegi kijevi vezetéssel ez lehetetlen.

A megoldás alighanem még várat magára, akárki kerül Ukrajna élére vagy (később) kormányra. Az ok prózai: Kijev nem hajlandó lemondani a Krímről, miként a Kreml sem. És olyan politikai ász (netán varázsló) felbukkanására sem lehet egyelőre számítani, aki bölcsen, igazságosan intézné el a vitát, szüntetné meg a problémát.

Putyin stratégiája sem segíti a megoldást. Különösen az okoz gondot, hogy a területszerzéssel meg a befagyasztott délkelet-ukrajnai konfliktussal igyekszik sakkban, illetve bizonytalanságban tartani a kipécézett országot, s ezzel elszigetelni a Moszkva számára kellemetlen ellenfelektől. (Módszerét már másutt is megismerhették; így a grúziai Abháziában és Dél-Oszétiában vagy épp a moldovai Dnyeszter menti területen.) Az orosz elnököt ugyanis rettenetesen nyugtalanítja, ha a Kreml felségterületének tartott szovjet utódállamok valamelyike az EU, ne adj’ isten, a NATO felé kacsingat. A balti államok példájának megismétlődését meg végképp nem szeretné a szomszédságban.