Beszélgetünk a gyerekekkel az iskolai ügyekről. Egyikük elmeséli, hogy furcsa dolog esett meg az órán, ő nem érti, én mit gondolok róla. Feleltetés volt, a felszólított tanuló jól tudta a leckét. A tanárnő azt mondta, ötös, a gyerek pedig ezt válaszolta: „rendben”. A tanárnő nagyon megmérgesedett a válasz hallatán („berágott”, hogy a gyerek szavát idézzem egészen pontosan). Nos, mi az én véleményem, miért lett mérges a tanárnő?
Elgondolkodtató a kérdés. Látszólag nincs is semmi baj a rendben szóval, mégis azt érzem, az adott szituációban ezt nem szokás mondani. Régen jártam már iskolába, és annak is sok ideje, hogy tanítottam, de egyetlenegy esetre sem emlékszem, hogy egy tanuló a „rendben” szóval nyugtázta volna a kapott osztályzatot. Általában szó nélkül tudomásul vették, hányasra feleltek, vagy ha esetleg nem értettek egyet, igazságtalanságról beszéltek. A rendben szót általában akkor használjuk, ha a beszélgetésben részt vevő felek megállapodnak valamiben, egyetértenek valamivel, vagyis mindkét fél aktívan részt vesz a közös álláspont kialakításában. Hát, ez a feleltetésre nem igazán áll. Ma már ugyan nagyon sok vonatkozásban demokratizálódott az iskolai oktatás menete, de valószínű, hogy az osztályozás még ma is a tanár kizárólagos előjoga, és nem a tanulóval való egyeztetés kérdése. Az említett esetben legalábbis így néz ki a helyzet. A tanárnő szemmel láthatólag nem igényelte a tanuló jóváhagyását…
Nos, hogy a fenti példa azt tükrözi-e, hogy a diákok a mai oktatást másképp, mondjuk így, „demokratikusabban” közelítik meg, mint korábbi felfogást valló tanáraik, vagy esetleg egy idegen szóhasználati-viselkedésbeli norma jelenlétére utal az adott szituáció, ezt nem hiszem, hogy el tudnánk dönteni. Példákat azonban igen sokat találhatunk a mindennapi élet területén a számunkra jelenleg idegen nyelvi-magatartásbeli megnyilvánulásokra.
Példaként megemlíteném, hogy egy nálunk igen szokatlan búcsúzkodásra lettem figyelmes a napokban kis unokámat iskolába kísérve. Egy autóból kiszálló apuka és kisfia magasba tartott tenyerét összecsapva „szeretlek” felkiáltással köszönt el az iskola kapuja előtt. Ma már természetesen nem várhatjuk el a mintegy száz évvel ezelőtti köszönést: csókolom, vagy kezét csókolom, Apuka, de nem hangzott el a manapság divatos köszönési formák egyike sem: nem volt szervusz, szia, nem volt vigyázz magadra, jó legyél, az sem, hogy majd érted jövök, semmi, csak a szeretlek és a tenyérösszeütés. Ilyesmit amerikai filmekben látunk nap mint nap, de ezek szerint a példa ragadós. A mi nyelvszokásunk szerint a szeretlek szó nem hangzik el folyton-folyvást, nem tekintjük köszönésnek, és csak nagyon indokolt esetben, szemérmesen, intim helyzetben adunk hangot ilyen érzéseinknek. A szeretlek szó használata nyelvi kultúránkban komoly érzelmi tartalmat jelöl, s ez a különleges érték elmosódna, degradálódna, ha a mindennapi szituációkban állandóan használnánk. Jól bevált köszönési formáinkat is teljesen felesleges a szeretlek szóval helyettesíteni.
Nincs ez másképp a tenyérösszecsapással sem. Szülő-gyerek vonatkozásban nálunk a puszi a szokásos mód, más relációban a kézfogás. A felemelt kartartásban történő tenyérösszecsapás környezetünkben csak újabban figyelhető meg – búcsúzkodás alkalmából még nem is láttam, de örvendezés kifejezésére is csak a legutóbbi időkben. Furcsán is hat, kilóg viselkedési szokásaink sorából. (Szerencse, hogy az amerikai filmekből jól ismert, a fiatal nők örömének kifejezésére szolgáló viselkedési modell, az idétlen közös ugrándozás, sivalkodás és tapsikolás nem terjedt el egyelőre.)
Se szeri, se száma a mai kommunikációban megjelenő nyelvi-viselkedésbeli változásoknak. Jószerivel már fel sem tűnik, hogy az igen helyett oké hangzik el, annyira megszokottá vált. Vajon miért tartjuk előnyösebbnek az okét, mint az igent? Csak azért, mert nem hagyományos? Divatosabb? Elegendő ok ez az idegen oké előretöréséhez?Sajnos úgy tűnik, igen.
A nyelvi-viselkedésbeli változások egy része az emberek közötti kapcsolatokat érinti. A tanár-diák viszony módosulását, mondjuk így, demokratizálódását jelezheti a rendben. A szeretlek, amellett hogy köszönési formaként jelenik meg, szükségesnek tartja hangsúlyozni a másik személyhez fűződő pozitív érzelmi tartalmat. Vehetünk példát az internethasználat köréből is. Még most is meglepődöm, ha egy e-mail levelet nem megszólítással kezdenek (pl. Kedves…, Tisztelt…), hanem köszönéssel: Jó napot kívánok.Több ilyen levelet kaptam magam is. Sokat gondolkodtam, mi lehet a magyarázata ennek az újonnan megfigyelhető változásnak. Hangsúlyozom: igazi levélről van szó, és nem afféle írásos beszédről, chatről, amely oldottabb, és lényegében csak annyiban különbözik a szóbeli közléstől, hogy le van írva. Általánosságban véve az a benyomásom, hogy levélben a megszólítást a köszönés akkor helyettesíti, ha a megszólítás körül gond van: nevezetesen a levélíró egyszerűen nem tudja, hogyan szólítsa meg a levél címzettjét. Áthidaló megoldásként tehát a köszönés helyettesíti a megszólítást.
Az internetes protokoll szokásai, szabályai még most is kialakulóban vannak, ezúttal nem is foglalkoznánk velük részletesebben. Inkább csak elgondolkodnánk néhány szembetűnő, a nyelvhasználatot és a viselkedést érintő változáson, és próbáljuk eldönteni a kérdést: melyek azok, amelyeket rendben levőnek tartunk, és melyek azok, amelyeket nem.
