A vicc rendszerint ismeretlen szerzőtől származó, csattanóval végződő, rövid nevettető, kitalált történet, gyakran párbeszédes alakban. A magyar viccek viszonylag gyakori szereplője az anyós, aki kellemetlenkedik, nem kedveli a vejét, és a vő is az anyósa iránt negatív érzéseket táplál.
A valóságban az anyósok, menyek és vejek háborúja megkeseríti minden szereplő életét. A „nő (a meny), aki elvitte a fiamat” és a „nő (anyós), aki kiskorúsítja a férjemet” – sokszor sajnos a keresztények életében is állandó konfliktusok forrása. Sőt azok életében is, akik házasság helyett csak párkapcsolatban élnek. Lehet-e jó kapcsolatunk a házastárs szüleivel, illetve az anyósnak lehet-e jó kapcsolata a menyével, a vejével? (Az apósokkal kevesebb a gond, talán mert a férfiak kevésbé kapcsolat-centrikusak.)
A házastárs szülei miatt sok feszültség keletkezik férj és feleség között. Hogyan jöjjünk ki a párunk szüleivel, és a házastársunk hogyan jöjjön ki a mi szüleinkkel? Illetve anyósként/apósként hogyan jöjjünk ki a menyünkkel, vejünkkel? A nagyböjti időszak alkalom, hogy ezen is eltöprengjünk, s amiben tudunk, szeretettel változtassunk.
A nézeteltérés, a féltékenység egyik oka, hogy a házastárs nem velünk, hanem a szüleivel beszéli meg azokat a dolgokat, amelyekről férjnek/feleségnek kellene dönteni. A házastárs túlzott kötődése a szüleihez, főleg az édesanyjához ugyanis nincs összhangban azzal, amit a Szentírásban olvasunk arról, miképpen kell viszonyulnia a férfinak és a nőnek a szülőkhöz és a házastársához. A Ter 2,24 szerint az új család élvez elsőbbséget a szülőkhöz viszonyítva, mert „…a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz”.
Jézus szeretetparancsa embertársainkhoz való viszonyunk mércéjévé teszi azt, hogy a másik embert – legyen anyós, após, meny vagy vő – úgy szeressük, mint önmagunkat.
A szeretet a parancsok foglalata. Pál apostol is emlékeztet bennünket arra, hogy: „Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel” (Róm 13,8). Újra és újra törekednünk kell, hogy egészséges módon, a szeretet légkörében tudjunk élni, jó példát adva gyermekeink számára.
Anna egy anyós, aki megosztotta velem jó tapasztalatait. Sok mindent megtudtam tőle, ami hasznomra vált. Elmondta: tudatosan törekszik arra, hogy tisztelje a menyét. Szem előtt tartja, hogy a menye, akárcsak ő, fontos karika a nemzedékláncban. Úgy tekint rá, mintha a lánya lenne, arra törekszik, hogy úgy is szeresse. A hétköznapok gyors történései közepette figyel arra, hogy tudatosan ne okozzon neki fájdalmat. Természetesen nem szándékosan, biztosan vannak olyan helyzetek, amikor nem esik jól egy-egy kimondott szó, vélemény, vagy félreértik egymás szándékát, tettét. Ő igyekszik Zsófi menyének jó szóval, apró figyelmességgel örömet szerezni. Arra összpontosít, hogy megkérdezze tőle, ha sok dolga van, miben segíthet neki. Szívesen beszélget a menyével, ugyanakkor nem kérdezi ki, nem kíváncsiskodik. Úgy gondolja, anyósként nincs joga és nem is kell neki mindenről tudnia.
Csak akkor ad neki jó tanácsot, ha a menye valamivel kapcsolatban kikéri a véleményét. Egyébként nem oktatja ki. Nem akadályozza a fiatal házaspárt a családi életük fejlődésében.
Anna nem féltékenykedik Zsófira, a menyére. Nem azt gondolja, hogy a fia jobban szereti a feleségét, mint az édesanyját. Tudja, hogy másmilyen jellegű a szeretet az anya, és másmilyen jellegű a szeretet a feleség iránt.
Erika ismerősöm szívesen beszélt az anyósáról. Elmondta: kezdettől fogva nagy tisztelettel, ugyanakkor nyíltan, őszintén, félelem és hiúság nélkül kommunikál vele. Bármiről legyen szó, szem előtt tartja, hogy az anyósa az édesanyja annak a férfinak, akit ő szeret. Még akkor is, amikor egyes helyzetekben kicsit idegennek és nem szimpatikusnak tűnik. „Nem vagyok túl büszke, s ha valamire szükségem van, akkor megkérem, és meg is köszönöm, ha tud segíteni. Ha viszont valamilyen okból nem tud eleget tenni a kérésemnek, akkor megmondom, hogy megértem. Egyébként a segítségét nem tartom magától értetődő dolognak, hanem minden alkalommal úgy érzem, ez ajándék az ő részéről. Különösképpen méltányolom, hogy noha még munkaviszonyban van, néhanapján számíthatunk rá. Különösen tisztelem, mert nem avatkozik be a fiával való viszonyomba, hagyja, hogy az felnőtt férjként, apaként lássa el kötelességeit a családban. Amikor felszínre jutnak a hibái, a jó tulajdonságaira gondolok, és arra, hogy bizony én is gyarló ember vagyok.
Sok mindenről tudunk beszélgetni, és akkor szép hangnemben szóvá teszem azt is, amivel, úgy érzem, megbántott. Kiderül, hogy egy-egy helyzetben félreértettük egymást, nem szándékosan. Igyekszem a fiával a gyerekeket úgy nevelni, hogy tisztelettel legyenek a nagymama iránt és szeressék. Mi külön háztartásban élünk. Ezt fontosnak tartjuk. Évekig albérletben laktunk, ami költségesebb volt, mint ha a nagy családi házban a férjem vagy az én szüleimmel laktunk volna. Ám így első naptól kezdve önálló életet élünk, habár a férjem is, én is egyke vagyok.”
A családdal foglalkozó lelkipásztorok és keresztény pszichológusok abban megegyeznek, hogy a férj és feleség egymásnak – Isten után – a legfontosabbak a világon. A gyermekek a házastársak számára egyformán a legfontosabb kötelességet és a legnagyobb szeretetet jelentik. A szülők a gyerekeket Isten ajándékaként fogadják, értük akkor is imádkoznak, amikor már eltávoznak a földi életből. A gyerekek a szülőkre kell, hogy hallgassanak nagykorúságukig, mert ők nevelik. Amikor a nagyszülőkre vannak bízva, akkor nekik fogadnak szót. A szülők kötelesek a gyerekeket tisztelni és jóra nevelni. Ahogy fejlődik a család, úgy kell törekedni, hogy legyen idejük beszélgetésre, szórakozásra és imádságra. A felnőtt gyerekek a családalapítás után továbbra is ápolják a kapcsolatot a szüleikkel. Azok, ha igazán szeretik őket, és a javukat akarják, törekszenek arra, hogy ne avatkozzanak be a gyermekeik és unokáik életébe, a felnőtt gyermekek szintén a szülők házaséletének tiszteletben tartására törekszenek. Ez akkor működhet jól, ha a törékeny kapcsolat főszereplője Isten, aki kegyelmével segíti apóst, anyóst, vőt és menyt.
