2024. március 29., péntek
ÉLETKÉPEK

Álmok őrzője

A KIlátó e számában Gergely József fotói

A KIlátó e számában Gergely József fotói

A lányos szoba csak az övék. Rajtuk kívül még csak a szerelem lakik ott. Az a kortalan, szemérmes szerelem. De most a tulipános szobába vezeti majd be a nő, mert vigyázni kell arra az emberre, akivel egységet képez.

Az ő embere mindent megtesz, mindenhez ért, mindent tud, csak panaszkodni nem. Cipeli magával a terheket, a fölöseket is. Pihenni nem szokott. Aludni is ritkán. Akkor épp olyan, mint egy védtelen gyermek. Hangtalan és édes a lélegzete. A nő mozdulatlanul fekszik mellette, mert szereti hallgatni ezt a babalélegzést. Ha mégis megmoccanna, a férfi utánanyúl, átöleli szorosan. Átöleli puhán. Testének forrósága, nyakát cirógató lehelete nyugodt boldogsággal tölti be a nő szívét.

*

Tudja, hogy mosolyogva, de kimerülten érkezik majd most is, mert krisztusi módon igyekszik megváltani az ittet meg az ottot is. Ezért lesz a tulipános szoba a világuk. A nő ajkával megérinti a férfi fülét. Súgva mondja: ma álmod őrzője leszek, Galambom.

 Világon nincs több város

Tündérek éltek ott. Jóságosak, szépek. Láttam már őket, de csak akkor igazán, amikor mesélni kezdtél róluk, míg hosszú, szép ujjaiddal végigsimogattad a tájat. Nekem adtad őket. Amikor elbizonytalanodom, már mondod is: minden a tied. Nevetni kezdek, lánykoromban felejtett nevetéssel, és tudom, minden az enyém, az enyém volt már akkor ott, azon a színpadon, amikor hangszereddel a kezedben vitatkoztál a szervezőkkel, amikor millió találkozásunk közül a legelsőn még egymás nevét sem tudtuk. Enyém – visszhangozza lelkem.

Megyünk vissza a tündérek közé. Az első lépést örömmel teszem. A szél kegyelmet nem ismerő, metsző hevességgel támad, és én megtorpanok. Gyerünk – biztatsz. Gyáva voltam, nem mentem. Ismét gyáva. Most épp a hidegtől féltem, pedig az emberiség ősi heve járta át minden sejtünk.

Nem köszöntem el a faképnél hagyott tündérektől. Tudom, hogy még elviszel a világon több nincs városba, és akkor bocsánatukért esedezve együtt úszom majd velük.

*

Így jó lesz? – kérdezte a férfi. A nő látta, hogy fátylat kap. Igen helyett csak mosolygott, boldog volt, hisz fátylat kap. A férfi nem siette el. Mozdulatai gondosak voltak. A hosszú-hosszú fátyol rákerült a falon lógó hatalmas tévére. A képernyő vakító kék szeme nem zavarta többé álmuk.

 Naplórészlet 1997-ből

Budapestről fiatal vendégünk érkezett, s mi törekedtünk, hogy semmilyen hiányban se szenvedjen. Bármennyire hihetetlenül is hangzik, mégsem a pénztelenség okozta a legnagyobb gondot, hisz tanárember létemre már évekkel ezelőtt rákényszerítettek, hogy megtanuljam a lehetetlent, mondjuk, szinte semmiből előállítani az ebédet, vacsorát. (Egész szakácskönyvnyi ilyen receptem van, pl. a haditorta, a varázslatos gesztenyetorta krumpliból vagy a tökből készült bécsi szelet...)

Ifjú vendégünket nem szívesen engedték el Nagybecskerekre, vagyis Szerbiába, hisz Budapesten nap mint nap szerb bombák robbannak. Ezért levélben próbáltam meggyőzni szüleit, hogy a közbiztonság nálunk sem rosszabb, mint Budapesten, de azt is megírtam, hogy gyermeküket inkább a kiábrándító szegénységünktől féltem.

Az érkezéskor otthonunkban körülnézve vendégünk kijelentette, hogy ő a levél szegénységre vonatkozó részét egyáltalán nem érti, hisz nálunk minden megtalálható, ami egy háztartásban kell. Miután ismertettem vele a lakás néhány rejtett baját, kissé elbizonytalanodott, de teljesen megérteni így sem tudta, pedig én tüzetesen elmagyaráztam, hogy a közös biztonság kedvéért itt sok mindent másképpen kell kezelni, mint otthon. Pl. fürdés után a kádból csak cseppenként engedheti ki a vizet, mert különben a folyosónk is úszni fog, no meg az első emeleti szomszédom mennyezete is beázik majd. A mosogató hideg vizes csapjából pedig azért nem folyik víz, mert mester nélkül csak úgy tudom leállítani a fali szivárgást, ha elzárom a konyhába vezető csövet. A WC-tartály húzójával is fölöttébb óvatosan bánjon, mert különben egy valódi vízesés zúdul a nyakába! A vasaló zsinórja néhány helyen szigetelés nélkül maradt, használata életveszélyes; az ebédlőasztalra nem szabad rákönyökölni, vagy komolyabb súlyt helyezni a szélére, mert lebillen a lapja.

Hűtőszekrényt hiába keres, teljesen lerobbant, csak egy mélyhűtőnk maradt. A kölcsönkapott telefonunkkal (a miénk egy áramkorlátozásos decemberi estén kicsúszott a kezemből, s a fűtetlen szobában a hidegtől elgémberedett lábbal a vaksötétben ráléptem) hímes tojásként kell bánni, mert annak a tárcsája is beszakadt. (A kölcsönzéstől számított ötödik napon az is a saját készülékünk sorsára jutott. Rémületemben ejtettem ki a kezemből, mert rendkívüli áramszünettel leptek meg, s ezzel nagy szerencsétlenség ért, mert néhány perccel előtte helyeztem el a villanytűzhelyem sütőjében a karácsonyi tortánkat. Ezzel kapcsolatban tudni kell még azt is, hogy előzőleg napokig képtelen voltam eldönteni, hogy a tíz tojást és egy margarint három színházjegyre váltsam-e, vagy lelkiismeret-furdalás nélkül sütemény formájában testi táplálékként fogyasszuk el.)

– Nem értem – rebegte.

Én pedig a közelmúlt rémképeitől hajszolva azt is elmondtam, hogy 1992 szilveszterén 8 milliárd dinárt kaptam fizetésként, s könnyelműen elhatároztam, hogy ezt az egészet üdítőre költöm. Hát délelőtt pont 1 (egy) litert vehettem volna belőle, de délután, mire a pénz a kezembe került, már csak két fekete kenyérre futotta.

Vendégünk tanácstalan tekintete közben az írógépünkre siklott. Automatikusan lenyomott egy betűt. Sajnos épp az s-t (de az r-rel és a ponttal sem járt volna jobban), amelynek az a rossz tulajdonsága, hogy föltapad a hengerre, s ezután már csak harapófogóval lehet visszakényszeríteni a helyére.

– Nem értem, hát miért nem javíttatják meg a lerobbant dolgokat?

– Nincs rá pénz. A mester csak a kijövetelért legalább 20 DM-et kér, míg nekem ezért hét napig kell dolgoznom.

19 órakor bekapcsoltuk a tévét, hogy egy eredeti újvidéki híradót lásson, persze nyugodtabb lett volna az éjszakám anélkül, mert a bemondó minden együttérzés nélkül közölte, hogy a pedagógusoknak július 10-éig kifizetik a májusi bérük első részét. – Hát az áprilisi fizetésünk második részét meg sem kapjuk? – jajdultam fel.

Természetesen vendégünk ezt sem értette, ahogy azt sem, hogy a számítógépekkel ellátott sok magángyógyszertárunk mellett miért a bolgár csempészektől vásároljuk az orvosságot.

Meglepődött, amikor megtudta, hogy a tanévzáró közös ebédünkre ő is hivatalos, csak akkor kezdett nyugtalankodni, amikor meghallotta, hogy ez a városi céllövöldében lesz. Azt már újra nem értette, hogy a (lényegében szerb) tanári kar mily kedvesen fogadta, s milyen gondtalanul csevegtek a pedagógusok, az elmaradt, szégyenletesen alacsony fizetéseket pedig senki sem emlegette.

Természetesen azt sem értette, miért épp ebben a fegyverekkel körülbástyázott környezetben kell elfogyasztani az őzpaprikást, no meg azt sem, hogyan tudok olyan nyugodtan beszélgetni egyik kollégámmal, aki épp a pisztolyát mutogatja. Persze az sem volt világos, honnan a pénz az ételre meg italra, ha annyira szegények vagyunk.

Szüntelenül magyaráztam a helyzetünket, de a következő kérdéseire már valóban nem tudtam választ adni: hogyan lehetséges, hogy a piarista templomot körülvevő gimnáziumot tatarozták s a templomot nem? A templomok ajtaja miért van zárva nappal? A városi könyvtár majd’ 10 000 magyar könyve közül miért csak 300-hoz férhet hozzá az olvasó? Hol a könyvesboltunk? Hogyan lehetséges, hogy egy hét leforgása alatt sem Becskereken, sem környékén egy magyar nyelvű rendezvény sem volt?

Csak azt mondhattam, hogy erre és még sok más kérdésre évtizedek óta eredménytelenül keresem a valóságnak megfelelő választ. Fiatal budapesti vendégünk elkomorodott, s ki tudja, hányadszor ismételte el: nem értem.

(Folytatjuk)