Bő egy hét késéssel a kormányzati média is vette a fáradságot Algériában, és március elején először számolt be az országos tüntetésekről. Arról azonban elfelejtett tájékoztatni, hogy miért is vonulnak időnként több százezren az utcára. Pedig már mindenki tudja: a tömeg a magát ötödször is újraválasztatni készülő, idős és súlyos beteg Abdelaziz Bouteflika államfő távozását követeli, miközben a hatalmi elitet is ostorozza.
A tisztségéről időközben lemondott Ahmed Ouyahia kormányfő kezdetben azzal riogatott, hogy a (tiltott) megmozdulások folytatása esetén a szíriaihoz hasonló polgárháború alakulhat ki az országban, amely nem mellesleg a legnagyobb Afrikában. Nem hittek neki, a tömeg folytatta a demonstrációkat. Háború azóta sem robbant ki, pedig a rendőrség többször is erőszakkal oszlatta a tüntetőket, legtöbbször a fővárosban, Algírban. A kormány – élén új főnökével, Nureddin Beduival – közben látszatintézkedésekkel (minisztercserékkel) igyekszik csillapítani a kedélyeket.
A tiltakozók kitartóak, s ennek köszönhetően már részsikereket értek el. Egyik legfontosabb eredményük, hogy a húsz éve – s ezzel az ország leghosszabb ideje óta – hivatalban lévő vezetője visszavonta elnökjelöltségét, az április 18-ára tervezett választást pedig bizonytalan időre elhalasztotta. Az elégedetlenkedőknek ugyanakkor új alkotmányt, valamint politikai és gazdasági reformokat ígért.
A címzettek elutasították Bouteflika ajánlatait, és továbbra is sürgetik a teljes államvezetés távozását. Sok tüntető azt követeli, hogy a 82 éves államfő legkésőbb április 18-án mondjon le. A választás elodázása ugyanis lehetővé teszi számára, hogy 2019 végéig, vagy akár tovább is megtartsa hivatalát, amit a demonstrálók elfogadhatatlannak tartanak. Ők inkább azt szeretnék, hogy az ország irányítását egy fiatal politikus nemzedék vegye át. Az újoncoktól pedig elvárják, hogy számoljanak le a – lakosság által oly sokat bírált – korrupcióval, és jelentősen csökkentsék a munkanélküliséget. Az utóbbi jelenség leginkább a fiatalokat sújtja a 42 millió lakosú Algériában.
Bár a tüntetések emlékeztetnek a Közel-Kelet és Észak-Afrika több országában 2011-ben megatapasztalt rezsimbuktató törekvésekre, az arab tavaszra, Algériában békésebbnek tűnő politikai átalakulás zajlik. A tiltakozók nem is szeretnének mindent felforgató forradalmat, sem háborút. Az erőszakból azért nem kérnek, mert látták, hogy az mihez vezetett (2011-ben) a szomszédos Líbiában és másutt, jóval korábban meg a saját hazájukban, ahol 1992 és 2002 között polgárháború tombolt csaknem 200 ezer ember halálát okozva.
Úgy tűnik, Algériában különös hatalomváltás folyik: a tömeg az utcán követeli az elnök távozását, közben a politikai vezetés egy része fokozatosan elfordul tőle. Amióta Bouteflika március 10-én hazatért svájci gyógykezeléséről, több munkatársa fordított neki hátat. Egyikük ráadásul már a múlt emberének nevezte az államfőt, akinek 2013-os szélütése óta jelentősen csökkent a beszéd- és mozgásképessége. Emiatt ritkán jelenik meg a nyilvánosság előtt, s állítólag nem is sokat fog fel a körülötte zajló eseményekből. Ezek pedig arra utalnak, hogy egykor hűséges választóinak és legközelebbi munkatársainak egy része elfordult tőle.
A háttérből továbbra is öccse, Saïd irányít, kiszolgálva a hadvezetés és az oligarchák érdekeit. A katonák már 1992-ben kulcsfontosságú szerepet biztosítottak maguknak az államirányításban; lényegében átvették a hatalmat, s (mint a múlt héten jelezték) ragaszkodnak is hozzá. Az elnökhöz azonban már kevésbé.
Bouteflika 1999-ben került először Algéria élére. Megválasztását rengetegen támogatták, abban bízva, hogy békét és egységet teremt az országban. Reményeik valóra váltak.
Ám az eltelt húsz évben sok minden megváltozott: Bouteflika a hadsereg bábjává vált, a gazdaság a kezdeti fellendülés után megroppant, a lakosság életszínvonala pedig csökkenni kezdett, majd nagyot zuhant (főleg az utóbbi években), a munkanélküliség és az infláció viszont folyamatosan emelkedett. Az évtized közepe óta megfelezték a költségvetési kiadásokat, s átfogó megszorításokat is bevezettek, ami elégedetlenséget váltott ki. A nép haragját azonban nemcsak ez gerjesztette, hanem a korrupció és a rendőrség önkénye is.
Két éve néhány településen már az utcán zúgolódtak az emberek a romló életszínvonal miatt. A hatalom az arab tavasz idején még béremelések és reformok ígéretével le tudta csitítani a tömegeket. Pénzből ugyanis nem volt akkora hiány az államkasszában, mint később. Az export 90 százalékát adó kőolaj- és földgázeladásból szép összegek folytak be. A bevételek azonban idővel jelentősen visszaestek: 2017-re például 24 milliárd dollárra. (A tíz évvel korábbi 74 milliárd dollárról.) Emiatt a kormány tavaly meg akarta nyirbálni a szociális támogatásokat, ám a lakosság felháborodása miatt meggondolta magát.
Az elégedetlenségi hullámok idén akkor csaptak ismét magasba, amikor Bouteflika háttéremberei kinyilvánították: az elnök megint indulna a választáson. Ezzel súlyos hibát követtek el. Szinte az egész országot feldühítették, s így februárban már hatalmas tömegek mozdultak meg.
A forrongás egyre jobban nyugtalanítja Európát is, hiszen ismét a határa közelében tiltakozik a tömeg a hatalom ellen, és jelenleg senki nem tudja megmondani, miként végződik az egész.
A helyzet azért különösen kellemetlen, mert ha Algériában elszabadul a pokol, az ókontinens felé újabb menekültáradat indulhat meg. A válság elmérgesedésének energiapolitikai kihatásai is lehetnek, hiszen Algéria az EU harmadik legnagyobb gázszállítója.
